Gorbacsov negyven éve, hogy a történelem színpadára lépett, és átalakította a világ politikai táját. Az általa bevezetett peresztrojka és glasznoszty reformjai radikálisan megváltoztatták a Szovjetuniót, lehetővé téve a nyitottabb társadalom kialakulását
Nem sokat beszéltünk arról, hogy Gorbacsov negyven éve, 1985 tavaszán került a Szovjetunió vezetésének csúcsára – például a Népszava sem emlékezett meg erről az évfordulóról. Talán azért, mert akkoriban óriási reményeket fűztünk Gorbacsov első titkári kinevezéséhez, és úgy tűnt, hogy ez a remény végül a Szovjetunió felbomlásával valósággá válik. Ezzel szemben mára Oroszország sokkal agresszívebb hatalom lett, mint amilyen a Szovjetunió valaha volt.
Szerintem nem biztos, hogy igazunk van, amikor nem beszélünk a 40 évvel ezelőtti dolgokról. Már csak azért sem, mert sokan vannak, akik 1975 után születve kortársként sem emlékeznek; 1985 után születve a túlzott történelmi közelség miatt még nem tanultak róla; 1995 után születve pedig a Fidesz-tankönyvek, a Fidesz-média narratíváját ismerik csak.
Szóval, 1985-ös percepciónkra visszagondolva: Gorbacsov fiatal volt, 1931-es születésével színre lépett egy új nemzedék, mely fiatalon átélte ugyan sztálinizmust, de felnőttkori politikai szocializációját már nem a megkérdőjelezhetetlen vezetőtől és gátlástalan munkatársaitól való rettegés határozta meg, hanem annak természetessége, hogy a vezetésben részben áramlatok küzdenek, részben a hátrányosabb helyzetű régiók (ahonnan ő is jött) követelnek maguknak helyet. Ezeknek a frakcióharcoknak az élénksége egy bő évtizedig tartott, Sztálin halálától a koszigini reform (a későbbi 1968-as magyar gazdasági reform mintája) bukásáig, utána beállt a brezsnyevi pangás. De a perifériáról a centrum felé nyomulás - ami Gorbacsov vagy későbbi külügyminisztere, Sevarnadze útja volt - akkor is zajlott, és a SZU nem lévén nemzetállam, ez bizonyos értelemben nemzetközi folyamat volt.
Egy új generáció lépett színre, amely fiatalon tapasztalta meg a világháború súlyos következményeit, de számukra a legfontosabb referencia nem a Vörös Hadsereg 1945-ös diadala volt. Sokkal inkább az a furcsa paradoxon, hogy a hatalmas szovjet hadsereget az 1945 utáni évtizedekben gyakorlatilag a semmiért tartják fenn, miközben a szovjet GDP-hez viszonyítva ez óriási mértékű kiadást jelentett. Ezzel szemben az Egyesült Államok hadserege rendszeresen beavatkozott különböző kontinenseken, valódi hadseregként működve Amerika-barát rezsimek védelmében. Emellett más nagyhatalmak, mint a brit, francia, belga, portugál és kínai hadseregek is harcba szálltak, legyen szó hagyományos hadseregekről vagy gerillamozgalmakról, mindezt vélt vagy valós "nemzeti érdekek" nevében, a nemzetközi befolyás megőrzésének érdekében.
A szovjet hadsereg viszont 1953 Berlinjének, 1956 Budapestjének "nem reguláris", "városi", "civil" ellenállóival nézett szembe, az 1968-as cseh megszállásnál sem voltak harcok, azaz tulajdonképpen olyan feladatot látott el, ami egy központi kormány elleni lázadás idején a nemzeti gárda vagy a rendőri erők feladata. A harmadik világban sok helyen működtek szovjet katonai tanácsadók, de olyan ütközetek, ahol komplett szovjet hadosztályok, majd hadtestek vettek részt, először 1979-ben voltak: Afganisztánban.
Amikor Gorbacsov a mezőgazdasági KB titkár pozíciójából a katonai és külpolitikai döntéshozatal csúcsára emelkedett, már egy vesztes háború árnyékában kellett navigálnia. Oroszország történetének tanulságai azt mutatják, hogy a katonai kudarcok gyakran rendszerváltásokhoz vezetnek; emlékezzünk csak a krími háborúra, a japán háborúra és az első világháborúra. A győzelmek illúziója a lakosság egy részét elbűvöli, másokat megfélemlít, míg sokan a háttérben meghúzódó problémákat előlük rejti. Egy vereség viszont mindezeket a falakat lebontja, és utat nyit a régóta esedékes változások előtt.
Gorbacsov volt az első olyan szovjet vezető, aki a nyugati kommunikációs stílust képviselte, és megjelenésével új színt hozott a nemzetközi politikába. Aki csak egy kicsit is figyelemmel kísérte a világ eseményeit, az emlékezhet arra a pillanatra, amikor a londoni, kigombolt kabátban megjelenő Gorbacsov egy váratlan interjú során a nyugati közönség figyelmének középpontjába került, nem is beszélve vonzó feleségéről, aki szintén sokat hozzátett a megítéléséhez. Ő volt az, aki Oroszország modernebb, vonzóbb arcát képviselte, a zapadnyikizmus szellemében, amely a XVIII. század óta próbálta közelíteni az országot a nyugati értékekhez. Ezzel szemben állt a "sajátos", "két kontinensre támaszkodó" nagyorosz "narodnyikizmus", amely inkább a hagyományos orosz identitást helyezte előtérbe. Gorbacsov megjelenésével pedig elkezdődött a remény, hogy Oroszország évtizedek alatt végre betölti helyét az európai nemzetek sorában.
Ami a negyven éves történetet most, 2025 őszén aktuálissá teszi, az a külpolitikai fordulat, amely már az említett londoni látogatáson érzékelhető volt - ahová még mint a szovjet parlament külügyi bizottságának elnöke ment, de azért a brit miniszterelnökasszony is fogadta. Aztán szeptemberben az amerikai elnök fogadta a szovjet külügyminisztert, majd novemberben sor került Genfben a szovjet-amerikai csúcsra. Az Afganisztán elleni szovjet agresszió (1979) óta nem voltak ilyen magas szintű szovjet-amerikai tárgyalások.
A szovjet-amerikai viszonyok a hatvanas évektől kezdődően az erőegyensúly és a kölcsönös elrettentés elvein nyugodtak. A Szovjetunió, noha GDP-je jelentősen alacsonyabb volt az Egyesült Államokénál, és a világgazdasági helyzethez képest is csökkenő tendenciát mutatott, mégis olyan nukleáris arzenált tartott fenn, amely nemcsak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia együttműködő nukleáris erejét volt hivatott ellensúlyozni, hanem potenciálisan a francia nukleáris kapacitást is. A Nyugat reakciója a szovjet termonukleáris fegyverekre az volt, hogy fenntartotta a hasonló nagyságrendű nukleáris kapacitást, amely képes volt megsemmisíteni egyenlő számú szovjet nagyvárost.
A szovjet páncélos egységek, ha hagyományos hadviselés keretein belül indítottak volna támadást, könnyedén elérhették volna az Atlanti-óceánt. A tankokkal támogatott előrenyomulás mögött egy hatalmas, milliós létszámú, alaposan kiképzett gyalogság állt volna. Ilyen körülmények között a NATO válasza az lett volna, hogy amennyiben a szovjet csapatok átlépik az Elba és Rajna közötti kijelölt határt, azonnal atomfegyvereket vetnek be. Az eszkaláció következményei pedig a sűrűn lakott Nyugat-Európában, de akár az Egyesült Államok keleti és nyugati partvidékén is, tragikus mértékeket ölthettek volna, akár számos millió emberéletet követelve.
A 80-as években azonban technológiai változás ment végbe: a Nyugat nagyteljesítményű rakétaelhárító rendszerek kifejlesztését valósította meg - ezt tesztelte élesben a minapi Irán-Izrael háború, ahol a kilőtt iráni rakéták gyakorlatilag nem jutottak át. És remélhetőleg erre lesz jó a drónfal, amelyhez nemrég már Szlovákia is csatlakozott, így most már tényleg csak Magyarország a rés a pajzson.
A "csillagháborús" kifejezést használva, a műholdakra telepíthető lézertechnológia tette lehetővé a szovjet interkontinentális rakéták megsemmisítését, mielőtt azok visszatértek volna az amerikai légkörbe. 1978 után ismét életre kelt a neutronbomba program is, amely lehetőséget biztosított volna arra, hogy a szovjet harckocsioszlopokat megállítsák anélkül, hogy Nyugat-Európát általános sugárfertőzés érné.
A nyugati technológiai és gazdasági fölény most már lehetővé teszi, hogy megállítsuk az agresszort anélkül, hogy kockáztatnunk kellene az emberiség, akár százmillió életének kioltását. Az amerikai lakosság 45%-a egyre inkább bizakodik abban, hogy az Egyesült Államok műholdas lézer védelmi rendszere hatékonyan fog működni.
A nyugati biztonságpolitikai gondolkodás célja az volt, hogy megerősítse ezt az újfajta fölényt, amelyet Brezsnyev és csapata is elfogadott. Ők úgy vélték, hogy a legendás szovjet repülési teljesítmények – mint a Szputnyik, Gagarin és a Szaljut – valamint az interkontinentális rakéták, kiegészítve a harckocsik fölényével, elegendőek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a Nyugat által megtestesített "általános fölényt". Gorbacsov azonban ráébredt, hogy a fegyverkezési versenyt a Szovjetunió már elveszítette, és hogy a SZU védelme immár nem tartható fenn paritásos alapokon. A megoldás abban rejlett, hogy a Nyugat igényeinek engedve kell új utakat keresni.
Először is, a fegyverkezési helyzetet tekintve, egyoldalú moratóriumot hirdettek a középhatótávolságú rakétákra, ami logikus lépés volt az emberi jogok terén tapasztalható lazítás irányába. E folyamatot még a Csernobil okozta zűrzavar sem tudta megakadályozni, sőt, az általános nyíltságot is elősegítette. Ezt követte Afganisztán elhagyása és a harmadik világban zajló terrorista kapcsolatok felszámolása, végül pedig Kelet-Európa politikai határainak lazítása. A végső lépés, amely már Gorbacsov szándékaival ellentétesen valósult meg, a Szovjetunió "elengedése" volt. Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetunió, hiába rendelkezik hatalmas nyersanyagkészletekkel, a nyugati technológiai és pénzügyi támogatás nélkül képtelen a gyors növekedésre, s ezért a lemaradás egyre csak nőni fog.
A korabeli megfigyelők aggodalma az volt, hogy a zapadnyik Gorbacsovot egy őt valamiképp megpuccsoló, az orosz szuperhatalmiság talaján álló figura váltja majd, és megkísérli visszacsinálni a dolgokat. Az orosz GDP-t ehhez nem kellett volna feljavítani, mert annak olyan óriási része koncentrálódott az olaj- és gázexportban, hogy az ország aránytalanul nagy katonai erőfeszítésekre volt képes, az orosz lakosság pedig jobban tűrte az alacsony életszínvonalon tartást, mint az európai a sokkal magasabb életszínvonal akár egyszázalékos csökkentését a biztonsági költségvetés növelése érdekében.
Ez a változás Putyin esetében jóval később, legkésőbb 2014-re vált nyilvánvalóvá, ám a Nyugat reakciója nem volt megfelelő.
Most pedig eljutottunk oda, hogy az agresszor megállítható lenne, a Nyugat-Kelet háború is megvívható lenne (ha muszáj) a kelet-európai síkságon. Az orosz-amerikai erőviszonyok még inkább az utóbbi javára tolódtak el, de Trump mégis feladja azt, amit zömmel republikánus elődei elértek: hogy a keleti nagyhatalom kordában tartását a realitások talaján kell megoldani, ha lehet, békére kényszerítve, ha kell, háborúban megverve az ellenfelet.
A lényegi eltérés abban rejlik, hogy egy 1980-as években lezajlott Gorbacsov-ellenes puccs egy erősebb politikai és gazdasági környezetet alakíthatott volna ki, amely lényegesen eltért a mai helyzettől. Akkoriban egy gyengébb, alacsonyabb GDP-vel rendelkező és kevesebb tagállamot magában foglaló Európa állt volna szemben az orosz birodalommal, amely Svédországot és Finnországot semleges szerepben tekintette volna. Az orosz birodalom számára Ukrajna, amely a birodalom erejének jelentős részét képviselte, értékes erőforrást jelentett volna, míg Közép-Európa néhány erősebb állama – mint az NDK, Lengyelország és még Románia is, a saját különutas politikája ellenére – a birodalom oldalán állt volna. A román és lengyel hadsereg hagyományos háborús ereje kiemelkedő szerepet játszhatott volna. Ha Litvinov elképzelése szerint 1939-ben a lengyelek és a szovjetek közösen léptek volna fel Németországgal szemben, a háború valószínűleg hamarabb zárult volna le a németek vereségével. A négyszázezres román hadsereg 1944-es átállása szintén döntő hatással volt az 1,3 milliós szovjet hadsereg fölényére a félmilliós német hadsereggel szemben, ami felgyorsította a magyarországi előrenyomulást. A román csapatok kulcsszerepet játszottak a Balaton térségében indított német ellentámadás megakadályozásában is.
A játszma tehát még korántsem dőlt el, akár Trump árulása, akár stratégiai tévedése következett be. Európa és Nagy-Britannia rendelkezik azzal a potenciállal, hogy megfékezze az agresszort. Ha a nukleáris kapacitást nem is vesszük figyelembe, az európai NATO-tagországok fegyveres ereje jelentősen túlszárnyalja Oroszországét.
A hosszú távú kérdés nem csupán az, hogy Ukrajna megőrzi-e függetlenségét, vagy hogy Kelet-Európa a közvetlen orosz fenyegetés árnyékába kerül-e, hanem sokkal inkább az, hogy hajlandóak vagyunk-e lemondani arról a lehetőségről, hogy egy esetleges orosz vereség után elinduljon egy zapadnyik rendszerváltás folyamata.
Visszatérve az alapgondolathoz: Gorbacsov és Zelenszkij célja Kelet-Európa Nyugatra való orientálása volt, míg Putyin és Janukovics végleg Ázsia irányába kívánják terelni a térséget.
A szerző egyetemi tanár.
-
A cikkben kifejtett nézetek nem mindig egyeznek szerkesztőségünk hivatalos álláspontjával. Fenntartjuk a jogot arra, hogy a beérkező anyagokat szerkesszük vagy rövidítsük.
