A fentanil tragikus módon távolította el a punk hercegnőt, aki maga is számtalan életet formált át.

A punk több mint zene; egy életstílust, túlélési stratégiát és szoros közösségi kötelékeket jelentett. Emmanuel Rosario fényképei a New York-i underground színtér gazdag világát tárják elénk: azokat az arcokat, akik a lázadás mögött érzékenységet, sebezhetőséget és valós emberi kapcsolatokat rejtenek. A fotós munkái nem csupán a punk közösség vizuális krónikái, hanem egyfajta tiszteletadás is az előttük álló fiataloknak. Az „Emmanuel Rosario: NYC Punk Scene” című kiállítás 2025. december 7-ig látogatható a Mai Manó Ház félemeletén elhelyezkedő PaperLab Galériában. Az alkotó az Indexnek mesélt a kiállításról és a punk közösséggel szerzett élményeiről.

Amikor 2018-ban Emmanuel Rosario visszatért New Yorkba, a harlemi gyökereivel rendelkező fiatal férfi úgy érezte, mintha egy új fejezetet kellene kezdenie a saját városában. Régi barátai már máshol keresték boldogulásukat, az ismerős utcák és sarkok átalakultak, és a város, amely egykor szívének otthona volt, most idegen tájnak tűnt. De volt valami, ami megmaradt: a zene varázsa. A punk rock nyers energiája és a szcéna szoros közössége vonzó mágnesként hatott rá. Rosario újra belevetette magát a koncertek világába, barátokra lelt, és a közös zenei szenvedély révén kapcsolatokat alakított ki, amelyek segítettek neki újra megtalálni helyét a városban.

Az első fotó már elő is került: a kép a Music Inn előtt készült, amely egy ikonikus hangszerbolt West Village szívében. Itt a világ minden tájáról érkező hangszerek sorakoznak, kínálva a zenélés iránt érdeklődők számára. A bolt alatti pincében rendszeresen rendeznek open mic esteket, ahol fiatal művészek, költők és zenészek léphetnek fel ingyen, megosztva tehetségüket a közönséggel. A klubban igazi "beat" hangulat uralkodik, amely a környéket egykor formáló beatgeneráció szellemét idézi fel, így minden este tele van kreatív energiával és inspiráló pillanatokkal.

Emmanuel Rosario fényképein az underground világ jelenik meg: barátok, szerelmek, veszteség és kitartás. A Music Inn-fotó mellett ott van egy pár, Robert és Ariel képe; mellettük egy másik duó, akik a kép készültekor első közös fellépésüket élték át; és Thomas, az angol fiú, akit a fotós a 2020-as George Floyd-tüntetések idején ismert meg, tarkóján ott virít az ACAB-tetoválás (All Cops Are Bastards).

Ott van Davey, a punkzenekar dobosa, aki a színpadon állva figyeli, ahogy egy idős, kerekesszékes punkrajongó vadul bulizik előtte. Ez a jelenet maga a bizonyíték arra, hogy az underground színtér még mindig él és virágzik, amit Rosario is folyamatosan hangsúlyoz. A fotós lencséjén keresztül a káosz pillanatai életre kelnek: Amelia, akinek arca véres, de a mosolya mégis ragyog, a pogó után a kamera elé lép; vagy Nelson, aki a rendőri brutalitásról szóló dalát adja elő, miközben bilincsbe verve fekszik a színpadon, ezzel is hangsúlyozva a rendszer elleni lázadás szellemét. Az ilyen pillanatok nem csupán fotók, hanem igazi történetek, amelyek a punkzene szívverését tükrözik.

A kiállítás középpontjában egy lenyűgöző kép áll, amely Dee-t, a New York-i punk színtér ikonikus hercegnőjét örökíti meg. A fotó egy brooklyni tetőn készült, ahol a fiatal lány éppen egy cigarettára gyújt, miközben a város fényei és zaja körülveszik. Tragikus módon, néhány hónappal később, a 21. születésnapja előtt, az életét fentanil túladagolás oltja ki, így örökre a punk kultúra emblematikus alakjává válik.

Ő volt az egyik első ember, akivel megismerkedtem, amikor visszajöttem New Yorkba. Ő mutatott be mindenkinek. Szomorú, hogy már nincs velünk

„Tedd különlegessé a szövegedet!” – javasolja Rosario.

A fotós kiemeli, hogy sokan nem pusztán szórakozás céljából, hanem fájdalmuk enyhítése érdekében fordulnak a szerekhez. „Sokan azt gondolják, hogy ez csupán a partizásról szól – magyarázza. – Pedig a valóság az, hogy megpróbálsz elfojtani valamit magadban. Ha nincs körülötted támogató közeg, a drogok könnyen gyógyszernek tűnhetnek.”

Rosario számára a fényképezés válik az a támasz, amikor a szavak már nem képesek kifejezni a belső világát. Mivel gyermekként nem állt rendelkezésére pénz hangszerek vásárlására, és nem volt olyan hely, ahol zenélhetett volna, a fényképezőgép lett a kulcsa a zenei univerzumba való belépésnek. "A kamerát eszközként használtam, hogy kapcsolatba lépjek másokkal - meséli. - Eleinte csak egy ismeretlen srác voltam a fényképezőgéppel a kezemben, de idővel a fotóim váltak azzá a nyelvvé, amellyel kifejezhettem, ki vagyok, és hogyan érzékelem a körülöttem lévő világot."

Úgy hiszi, a fotózás legalább annyira a nézőpontról szól, mint az emberekről.

Egy fotó mindig a fotós egyedi nézőpontját tükrözi, hiszen mindenki más részletekre figyel fel, más érzelmeket él át. Ez a sokszínűség adja meg a képek valódi varázsát, és teszi őket hitelessé.

A New York-i punk közösségbe való "belépés" eleinte félelmetes volt számára. Elmondása szerint, bár ő maga is keménynek nézett ki, mások még keményebbek voltak. Ahogy azonban közelebb került hozzájuk, kiderült, hogy a keménység mögött kedves, érzékeny és nagylelkű emberek rejtőznek. "Mindenki keménynek látszik, de ez csak önkifejezés, egyfajta pajzs. A legtöbbjük valójában kedves ember, csak nem akarják, hogy ítélkezzenek felettük."

A fotós felidézi korai éveit Detroitban és New York punk színterén, ahol olyan régi zenészek, mint az egyik fotón látható Raymond, segítették és fogadták őt be. Ami eleinte zárt, zord világnak tűnt, idővel családdá vált - olyan közösséggé, amely mindenkit befogad.

Sok punk a nappali órákban teljesen hétköznapi foglalkozásokat lát el – csaposként, grafikusoként vagy bolti eladóként dolgozik. De amikor beesteledik, egy egészen más énjüket mutatják meg. "A punk filozófiája nem csupán a külsőről szól – mondja. – Ez egyfajta mentalitás: lázadás, nyitottság és önkifejezés. Az LMBTQ-közösség például sokkal nagyobb biztonságban érzi magát a punk körökben, mint a külvilágban, mert itt senki sem nézi őket ferde szemmel."

Rosario 2020-ban, a COVID-járvány idején kezdett el punkokat fotózni. Míg a világ többsége a négy fal közé szorult, a punkok elutasították a bezárkózást, és bátran vállalták a szabadságukat.

Azt mondták, ők nem maradnak otthon. Én meg mentem velük. Eleinte csak szórakozásnak indult, de hamar valami sokkal nagyobb dologgá nőtte ki magát.

A művész egy különleges fotóprojekten dolgozik, amely már 13 éve tart, és a férfiasság, barátság és sebezhetőség összefonódását kutatja. "Fiatal koromban nem értettem, miért vonzott annyira a barátaim lefényképezése. Később azonban világossá vált számomra, hogy ez a közösség iránti mély vágyból ered. Azért tettem, mert közel akartam lenni hozzájuk, szeretetet szerettem volna kifejezni úgy, hogy közben elkerüljem a félreértéseket."

Régi vágású, macsó apa nevelte, ami miatt a családban sokáig nem volt könnyű kifejezni az érzelmeket. A fotózás azonban megnyitotta számára azt a kaput, amelyen keresztül újraértelmezheti a férfiasságról alkotott merev elgondolásokat. "Csak mert valaki férfiasan néz ki, attól még lehet gyengéd és érzékeny is. A kettő nem zárja ki egymást" - mondja, ezzel hangsúlyozva, hogy a valódi erő nem csupán a külső megjelenésben rejlik.

A punk közösség mellett egy újabb izgalmas téma kerül fókuszba: New York újjászülető motoros kultúrája. Ez a modern "americana" mozgalom különleges találkozóhelyet teremt motorosok, művészek és zenészek számára. Korábban főként idősebb férfiak dominálták a színteret, azonban ma már egyre több fiatal és női résztvevő színesíti a közösséget. Az új generáció nemcsak a motorozás iránti szenvedélyt hozza magával, hanem friss ötleteket és kreatív energiákat is, amelyek tovább gazdagítják ezt a dinamikusan fejlődő kultúrát.

Ez a munka teljesen új irányt adott az életemnek. Olyan emberekkel hozott össze, akik rendkívül érzékenyek és nyitottak az érzelmekre. Fiatalok, akik felfedezik önmagukat, keresik az identitásukat, és azon dolgoznak, hogy megértsék, valójában kik is ők a világban.

Ahogy ő fogalmaz, a punk koncerteken ugyanazt a nyers energiát tapasztalja, ami egykor a saját fiatalságának alapját képezte - a piercingek, a frizurák és a lázadás mind-mind részei voltak annak a világképből, amit akkor megélt. Ma azonban mindez új dimenziókat nyert. A színtér sokkal nyitottabbá vált, különösen az LMBTQ-közösséggel kapcsolatban. "A punk mindig is a progresszió szimbóluma volt, de a társadalom még nem volt kész rá. Most viszont elérkezett az idő."

Négy éve dokumentálja már ezt a közösséget, és ezalatt rengeteg sorsot látott kibontakozni. "Sokan kipróbálnak dolgokat - alkoholt, drogokat -, aztán néhány év múlva kijózanodnak. Huszonévesek, akik tudatosan lemondanak minden káros dologról. Hihetetlen látni, ahogy fejlődnek."

Ahogy az idő múlik, a város is folyamatosan változik. "New York már nem az a hely, amit régen ismertünk; a klubok lassan eltűnnek, míg azok, amelyek még életben maradtak, küzdenek a saját identitásuk megőrzéséért" - osztja meg velünk. Mesél arról, hogy a bárok és klubok, melyeket egykor évekig színes matricák és élénk graffitik díszítettek, ma már steril fehér falakkal és letisztult felületekkel próbálnak új közönséget megnyerni. Az élénk és sokszínű atmoszféra helyett egy egységesebb, de kevésbé karakteres világot teremtettek, ahol a régi varázs csak emlék.

Ez a fajta történelem megismételhetetlen. Hosszú évek fáradságos munkája formálta meg ezt a karaktert, ezt a nyersességet, ezt az autentikus érzést. Ha mindent eltüntetnek, akkor nem csupán a múltat törlik el, hanem az emberek életének történeteit is.

A változás nem csupán külsődleges átalakulás. A növekvő lakhatási költségek és a gentrifikáció folyamatai egyre inkább kiszorítják azokat a kreatív lelkeket és zenészeket, akik nélkül New York igazi arca már sosem lesz ugyanaz, mint régen. Rosario számára a fényképezőgép a múlt megőrzésének eszköze, amely lehetővé teszi számára, hogy rögzítse mindazt, ami még él New York autentikus underground szellemiségéből. „Nem tudom, meddig maradhat fenn ez a közeg, de amíg itt vagyok, mindent megteszek, hogy megörökítsem” – osztja meg gondolatait.