Szoboszlai egy olyan mérkőzést játszott, amely a történelem könyvébe íródik; ilyen páratlan élményben már soha nem lesz része.

Nem a győzelem reménye, nem is a csodával határos pontmentés ríkatta meg a nézők egy részét, hanem a bemelegítés alatt egyszer csak a stadion óriáskivetítőjére kitett felírat: a Goodison Park búcsúzik a Mersey-parti derbiktől. A hír nem újkeletű, részben én is azért repültem keresztül fél Európát, hogy láthassam az Everton és a Liverpool történelminek ígérkező, és végjátékának köszönhetően alighanem még tényleg nagyon sokáig emlegetett utolsó mérkőzését a több mint 130 éves létesítményben. Hogy megérte-e az élmény? Elárulom...

Egy különleges időutazásra invitállak! Egy olyan esemény, amely egyszeri és megismételhetetlen... Persze, ehhez kétszer is át kellett lépnem a Nagy-Britannia határait.

Világszinten is különleges az a pillanat, amikor egy futballszurkoló a megszokott törzshelyén, jelen esetben a King Harry bárban, koccint a sörével, majd mindössze tíz perc alatt gyalogosan eljut a csapata idegenbeli mérkőzésére. A belvárosban, nappali fényben, a Liverpool és az Everton szurkolói még békésen megfértek egymás mellett, de ahogy a nap lement, úgy az indulatok is felszínre törtek. A feszültséget már előre jelezte az a sok rendőr, aki a Stanley-park környékén várta az eseményeket, mintha tudták volna, hogy a hangulat hamarosan megváltozik.

Szerdán különleges esemény zajlott az angol futballtörténelem lapjain: az Everton utolsó Mersey-parti rangadóját játszották a több mint 130 éves Goodison Parkban. Eredetileg decemberben került volna sor a mérkőzésre, de a Darragh-ciklon, amely akár 150 km/h sebességű széllökéseket is hozott, miatt az utolsó pillanatban elhalasztották. Bár a kékek számára a végső búcsú még odébb van – a szezon 37. fordulójában, a május 17-18-ai hétvégén a Southampton ellen vívják a stadion utolsó tétmeccsét (ahol a másodpiacon már több mint 300 ezer forintos árakon kínálják a legolcsóbb belépőket) – a Liverpool ellen zajló derbi így is felejthetetlen élményt ígért.

Míg a városi rivális Fenway Sports Group 2015-ben a Liverpool stadionjának, az Anfieldnek a modernizálása és bővítése mellett döntött, addig az Everton más irányt választott. A Bamley-Moore egykori dokkjában, a korábbi tulajdonosi kör irányítása alatt megkezdődött az új aréna építése. Bár az átadás tervezett időpontját többször is át kellett ütemezni, mostanra a stadion utolsó simításai zajlanak, amely 2028-ban a labdarúgó Európa-bajnokság mérkőzéseinek is otthont ad. Ezzel párhuzamosan a Goodison Park sorsa is véglegessé vált: a 2024-2025-ös Premier League-szezon után bontásra kerül a híres létesítmény. A helyén pedig, akárcsak számos másik ikonikus angol stadion esetében, mint a Highbury, az Upton Park vagy a Maine Road, egy új lakópark fog épülni.

Az Everton új stadionja jelentős előrelépést jelent a klub számára, hiszen befogadóképessége másfélszer nagyobb lesz, mint a jelenlegi aréna. Míg a régi stadionban csupán 39 572 szurkoló fér el, addig a Bramley-Moore dokknál akár 55 000 néző is jelen lehet egy izgalmas rangadón. Az új létesítmény tervezése során a német stadionok stílusát vették alapul, így a lelátók meredekebbek, ami hozzájárul a katlanhangulathoz. A cél az, hogy a szurkolók még a legfelső sorokból is közel érezzék magukat a játékhoz, így a mérkőzések során egyedülálló élményben lesz részük.

A magyar válogatott csapatkapitánya, Szoboszlai Dominik liverpooli szerződtetése óta már nem először fordultam meg a Beatles városában, s még csak azt sem mondhatom, hogy ne kalandoztam volna keresztül a két stadiont elválasztó - már emlegetett - Stanley-parkon. Az Anfield gyalog alig öt-hat percre, kevesebb mint 1000 méterre van a Goodison Parktól. Ezt az utat járhattam végig kétszer is a meccs előtt: előbb még nappali körülmények között, majd a Pool-drukkerek egy csoportját kísérve a ránk sötétedő, felhős égbolt alatt, közvetlenül a meccsre sietve. No de ez volt az első alkalom, hogy a városban a kékek hazai mérkőzését rendezték, nem a vörösökét. Ennek megfelelően pedig már napközben is sokkal színesebb volt a látkép az utcákon: rengeteg Everton-szurkoló "került elő", a hűvös, szerda reggeli időjárásnak megfelelően az idősebb liverpooli csapat címerével díszített melegítőben, kabátban vagy épp esernyővel.

Hátam mögött hagyva a ligetet és az Everton stadionjához közeli dísztavat, a Goodison Roadon sétálva pillanatok alatt lesújt a felismerés, miért nem a városi rivális által járt út mellett döntöttek az Evertonnál. A szűk utcák mentén a stadion fő lelátója lényegében összenőtt a környező házakkal. Kis túlzással, ha az ember nem nézne kicsit felfelé, úgy sétálhatna el a stadion oldalában, hogy észre sem veszi a létesítményt.

Természetesen a klubnál folyamatosan azon dolgoznak, hogy igazán figyelemfelkeltővé tegyék a helyszínt: a homlokzatot három irányból színes molinók díszítik, amelyek a csapat legendás alakjait és emlékezetes pillanatait idézik fel. Itt találkozhatunk Alex Young, Dave Hickson és Bob Latchford ikonikus arcképével, valamint a derbiken rekorder Dixie Dean képmásával, aki 19 góljával örökre beírta magát a klub történetébe. Minden egyes molinó egy-egy emlékezetes ünneplést örökít meg, így a múlt hősies pillanatai újra életre kelnek a nézők előtt.

Négy irányból három felé nehézkesen képzelhető el bármiféle bővítés, hacsak a környező épületeket nem bontják le. Az egyetlen olyan sarok, ahol talán mégis lenne esély erre, a Stanley-park irányából közelíthető vég, ahol néhány parkoló, a sporttelep impozáns kapuja, valamint a már említett Dean szobra található.

Ez már nem fogja megélni a változást.

Sokan talán meglepődnek, ha megtudják, hogy volt egy időszak, amikor az Everton volt Liverpool városának domináló futballcsapata, nem pedig a 19-szeres angol bajnok Liverpool FC. Ha leegyszerűsítjük a történetet, elmondhatjuk, hogy a 1878-ban alapított kékek nélkül a hatvanas években a vörös mezbe öltözött "testvér" csapat sosem vált volna olyan meghatározóvá. Az Everton, amely az Anfield Roadon játszott és az angol Labdarúgóliga 1888-as alapító tagja volt, bérleti problémák miatt elhagyta ezt a helyszínt. Így 1892 augusztusában a Goodison Parkba költöztek, amely akkoriban mindössze 3000 néző befogadására volt alkalmas.

Ekkor vált ki a kék-fehér együttesből néhány tag és alapított az egykori főbérlő, John Houlding vezérletével új csapatot. 1892 márciusában az eredeti stadiontól néhány sarokra található Anfield Road 73. alatt - ahol ma hatalmas falfestmény idézi a pillanatot - született meg az LFC. S ezzel az angol klubfutball egyik legpatinásabb városi rivalizálása.

A két csapat az élvonalban a szerda esti összecsapás előtt már 210 alkalommal találkozott, ebből a Premier League 1992 óta íródó történetének keretein belül 64 meccs zajlott. Ha a FA-kupa, Ligakupa és szuperkupa mérkőzéseit is beleszámítjuk, összesen 244 alkalommal mérték össze erejüket. A Goodison Parkban rendezett szerdai mérkőzés volt a 120. közös összecsapásuk, és az örökmérleg szinte tökéletesen kiegyenlített volt: 38 döntetlennel zárták a találkozókat, míg a győzelmek száma 41-41 a két rivális számára. Ezért az utolsó derbi itt igazán sorsdöntő lehetett volna, hiszen kiderülhetett volna, ki távozik több diadallal a legendás létesítményből.

A sors viszont igazi tréfamester, aki mindig tartogat meglepetéseket.

A párharc csúcspontjait minden kétséget kizáróan az Everton hazai mérkőzései hozták, hiszen a harmincas évektől egészen a hatvanas évekig a stadion kapacitása jelentősen meghaladta a mai értékeket. Ebből adódóan a tíz leglátogatottabb mérkőzés mind itt zajlott le. A 90-es években azonban jelentős változások következtek be: a stadion átalakításával párhuzamosan új biztonsági intézkedések léptek életbe, köztük az állószektorok eltörlése is. Jelenleg a 39 250 fős nézőszám ugyan technikailag telt házat jelent, de a rangsor éléhez már nem tud felzárkózni.

Bár a 2010 októbere óta lejátszott negyvenegy városi rangadóból csupán két alkalommal ünnepelhettek győzelmet az Everton szurkolói, a lelkesedésük mit sem csökkent az elmúlt másfél évtized gyenge derbi-mérlege miatt. Főként azért, mert a legutóbbi hazai összecsapásukat a Liverpool ellen - 2024. április 24-én - 2-0-ra megnyerték. Ez a siker, valamint David Moyes, az elmúlt huszonöt év legjobban teljesítő edzőjének visszatérése csak tovább lendítette a kékek optimizmusát. A tapasztalt skót tréner alatt a derbit megelőző három bajnokijukat mind megnyerték, míg a korábbi decemberi időpontban - Sean Dyche irányítása alatt - az utolsó hat mérkőzésükből csupán egyet tudtak behúzni a most is éllovas Liverpool ellen. A hazai szurkolók már egy döntetlent is jónak tartottak, bár ki tudja, hány sör után.

A belül is ízig-vérig retró hangulatot árasztó stadionba lépve aztán hamar beláttam, nem is kell ahhoz nagyon ittasnak lenni, hogy a helyiek hinni tudjanak az Everton pontszerzésében. A szűkös beléptető kapun túl nyoma sem volt az egy nappal korábban, a Manchester City és a Real Madrid Bajnokok Ligája-meccsén tapasztalt ultramodern berendezéseknek: robotok által csapolt sörnek, LED-csíkokkal megjelölt mellékhelységeknek és büféknek. Itt a nyers beton mellett a kissé kopottas reklámtábláké, a lelátó külső részére lépve pedig a fa deszkáké - ezek alkották a széksorokat az egyébként lejtős vasbetonszerkezet felett - volt a főszerep. A városban tapasztalt, szinte baráti évődést kifejezetten harcias, a vörösökkel ellenséges miliő váltotta a kezdőrúgás közeledtével. Olyan, amiről kívülállóként simán elhiszi az ember, hogy a legharcedzettebb profik lábát is képes remegésre bírni. Ezúttal a válogatott szidalmak - az a körülbelül három káromkodás, ami az angol nyelvvel kapcsolatban mindenkinek eszébe juthat - a szezonban 23 bajnokin 21 gólnál és 13 gólpassznál járó Mohamed Szalah lábremegését voltak hivatottak előidézni.

Az Everton szurkolóinak eddig számomra ismeretlen szenvedélyével találkozhattam, amikor a hetvenes évek elején, játékosként, majd a nyolcvanas években edzőként a klub legendás alakjának, Howard Kendallnak a nevét viselő lelátórész közelében foglaltam helyet. Itt, a helyi keménymag közvetlen közelében élhettem át a mérkőzés varázsát. Általában igyekszem elkerülni a legelkötelezettebb drukkereket, akik a 90 perc alatt folyamatosan énekelnek, tapsolnak és ugrálnak, de ezúttal már az is öröm volt, hogy sikerült beszereznem egy valódi belépőt a stadionba. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor a mérkőzés kezdete előtt egy órával a telefonomra letöltött digitális jegy végre működésbe léptette a beléptető kaput, és a kopott, szürke forgókapu végre beengedett a stadion belső világába.

Bár a mérkőzés elején a hazai csapat gyorsan dominálni kezdett, így sem úsztam meg kínos helyzetek nélkül. Olyan feltűnően lógott ki a tömegből a jelenlétem, mint ahogy egy Újpest szurkoló lila-fehér sállal a nyakában megjelenik a ferencvárosi B-középben. Az egyetlen mentsvárat az jelentette, hogy elmeséltem: én egy különleges futballmeccsek iránt rajongó magyar sportújságíró vagyok. A balszerencsém azonban az volt, hogy többen is észrevették, hogy a Liverpool nyolcasának származása szintén magyar. Egy másik Everton-drukker sietett a segítségemre, ám kiderült, hogy tinédzserkorában a szüleivel többször is járt Budapesten és a Balatonnál. Azonban a kérdésre, hogy miért pont Magyarországot választotta nyaralás célpontjaként egy Liverpool környéki család a 2000-es évek elején, már nem tudott válaszolni…

A mérkőzés folytatásában a hangulat egyre feszültebbé vált, és a szavakat már nem az aktuális megmentőm, hanem inkább a feszültség hiánya határozta meg. A 16. percben Alexis Mac Allister csodás góljával a vendégcsapat kiegyenlített, majd a második félidő közepén, egy igencsak küzdelmes szakaszban, Szalah egy kipattanóból szerzett találatával a listavezető átvette a vezetést. Ekkor már a hazai szurkolók számára komolyabb problémák is akadtak, mint a többség ízlésénél egy kicsit túltengő fotózás és videózás. A drukkerek többször is hangot adtak csalódottságuknak, és véres szájú megjegyzésekkel illették a játékvezetőt, aki nem volt hajlandó kiállítani sem Mac Allistert, sem Curtis Jonest, malacperselyekkel teli szabálytalanságok után. A hosszabbításra érve, amikor az első félidőben szerzett "barátaim" már eltűntek a lelátóról, a tervezett ötperces ráadás nyolcadik percében James Tarkowski egy csodás lövéssel a bal felső sarokba talált, ezzel felrobbantva a stadiont.

Szavakkal nehezen kifejezhető az a káosz, ami elszabadult a pályán, amikor a drukkerek, mint valami időutazók, megérkeztek a retró stadion szívébe, hogy együtt ünnepeljék a múlt emlékét. A lelátók zaja, a szívek dobbanása egy pillanatra mindent elárasztott, de az ünneplés nem tartott sokáig, hiszen az óriáskijelzőn megjelenő videóbírói vizsgálat gyorsan lecsillapította a kedélyeket. A feszültség azonban csak átmeneti volt; a két hosszú percnyi várakozás után a játékvezető a középpont felé intett, jelezve, hogy a gól érvényes – és ezzel újra lángra lobbant a stadion. A 101. percben végrehajtott középkezdés után már nem sok idő maradt, hogy bármi történhessen – legalábbis a játékidő keretein belül. Ám a lefújás után a feszültség szikrái tovább pattogtak: a tömegben izzó indulatok, és piros lapok repkedtek, miközben Abdoulaye Doucouré és Jones egymás torkának estek, a liverpooli szakvezető, Arne Slot pedig a végjáték hevében kissé túlzottan is élénken kereste a játékvezetők figyelmét.

Utóbbi kiállításával a publikum nagy része azonban már nem törődött. Helyette az Everton kispadján ülő, a találkozó alatt többször szintén kifejezetten hevesen gesztikuláló Moyes éltetésébe fogott.

A 245. Mersey-parti derbi végén egy olyan pontmentés született, amely egyenértékű a győzelemmel. Ez a mérkőzés egyúttal azt is jelentette, hogy a Goodison Park történetében lejátszott hivatalos derbik örökmérlege változatlan maradt: 41 győzelem, 41 vereség és 39 döntetlen. A szerda esti összecsapás, amely önmagában is emlékezetes volt, az utolsó percek izgalma révén még sokáig a futballrajongók emlékezetében él majd. Ráadásul Szoboszlai is végig a pályán volt, ami csak tovább növeli a mérkőzés jelentőségét.

A két csapat első összecsapására 1894-ben került sor, és a Goodison Park volt a választott színhely, ahol az Everton, akkoriban még a nagyobb népszerűségnek örvendő csapat, 3-0-s győzelmet aratott. A mérkőzésre 44 ezer szurkoló gyűlt össze, hogy tanúja legyen ennek a jelentős eseménynek. 131 évvel később, a városi riválisok újra összecsaptak, és a találkozó végül egy izgalmas 2-2-es döntetlennel zárult, méltó búcsút intve a legendás stadionnak.