A gyász fájdalma darabokra zúzza Forgács Gábor lányát.
Tornóczky Anita megrázó és egyedi élménye a szülésről: "Hárman segítettek, hogy a kisfiam végre megérkezzen, és ez az egész folyamat valóban lenyűgöző volt."
Novemberben lapunk is beszámolt a tragikus hírről, amikor elment a nagy nevettető, a mindig vidám Forgács Gábor. A gyászhírt lánya, Győri-Forgács Beáta osztotta meg, aki most a Story magazinnak szólalt meg édesapja elvesztéséről.
Apa és lánya között egy különleges kötelék alakult ki, amely évtizedeken át tartó, irigylésre méltó szoros kapcsolatként ragyogott. Most, amikor el kell engednie ezt a szeretetteljes köteléket, Bea számára rendkívül nehéz a búcsúzás. Mégis, mély meggyőződése, hogy ha apja emlékét életben tartja, akkor a saját lelki sebei is idővel begyógyulhatnak. Az emlékeik szövete segíti őt abban, hogy tovább léphessen a gyász fájdalmán, és újra megtalálja az örömöt az életében.
"Nem engedhetem meg magamnak, hogy teljesen elveszítsem önmagam, hiszen ott vannak a gyermekeim, akikkel szemben felelősséggel tartozom a gyász folyamatának támogatásában."
„- Ezt a történetet így indította Forgács Gábor lánya.”
Jelenleg nem kapcsoljuk be a tévét, mert nehéz lenne elviselnem a szinkronhangját. Viszont a lányom, Liza, állandóan az internetet böngészi, és egyre újabb dolgokat tud meg a nagyapjáról.
"Mindennap meghallgatjuk a Kunyhó című dalát is, amit kisbaba koruk óta altatódalként énekelek a gyerekeimnek, picit ránk szabva az utolsó sorokat. Azt hiszem, idén jócskán túlkompenzálunk majd az ünnepek alatt, mert a kisfiamnak most erre van szüksége. Már megígértem neki, hogy valóságos fényárban fog úszni a lakásunk, és még többet díszítünk majd, mint szoktunk. Ugyanakkor szükségem van arra is, hogy egyedül, a magam módján is gyógyuljon a lelkem. Így, amennyit csak tudok, beszélek az édesapámról, vagy épp írok róla, de fotómániásként elővettem azt a bőröndnyi fényképet is, ami édesapám gyerekkorát, majd az egész színészi pályafutását végigköveti. Megkaptam a párjától, Ildikótól is egy hatalmas gyűjteményt, benne a mi közös képeinket, ahol az apukám még egészséges volt. Mindig azt mondta, hogy ne sírjak, és higgyem el, ha ő mondja, boldog és teljes életet élt mind a magán-, mind a színészkarrierjében. De még azokban az években is, amikor irodagép-műszerészként dolgozott. És ahogy ezeket a képeket most újra és újra átnézem, megerősítést nyerek, hogy valóban így is volt. Hálás vagyok minden telefonhívásért, történetért, ami az édesapámról szól" - fogalmazott Bea.
A humorista lánya elárulta, hogy nem csak ő, de a volt osztálytársak, barátok és kollégák is éltetik édesapja emlékét, a rengeteg történet pedig gyógyítja a gyászoló Bea lelkét.
Nemrégiben egy kedves barátom özvegyétől hallottam egy különleges történetet, ami mélyen megérintett. Egy idős néni, aki éppen a házassági évfordulóját szerette volna megünnepelni, a hentes bolt előtt állt. Csak szárnyat akart vásárolni, mivel a két csirkecomb ára meghaladta a keretét. Ekkor apukám, akinek mindig volt egy kis trükk a tarsolyában, diszkréten a földre ejtett egy bankjegyet. Gyorsan megpróbálta meggyőzni a nénit, hogy ő az, aki véletlenül elhagyta azt. Amikor a néni tagadta, hogy az övé lenne a pénz, apukám egy frappáns érvet hozott fel: "Aki alá beesett, azé a pénz." Így végül a néni boldogan hozzájutott a szükséges összeghez, és elkészíthette az ünnepi vacsorát. Apukám sosem dicsekedett az ilyen jócselekedetekkel, hiszen az ő természete mindig is az adásról szólt, nem várva érte viszonzást. Már gyerekként is megmutatta ezt a hajlamát. Az általános iskolában keltette életre Bikfic Tóbiás karakterét, akinek történeteit szünetekben és lyukasórákban mesélte a társainak. A gyerekek mindig szívesen hallgatták a vicces, szívhez szóló meséket, amelyeket apukám saját szíve ihletett. Az ilyen apró, de annál fontosabb pillanatok teszik igazán különlegessé az életünket.
Egy gyermekkori jóbarát emlékezése során világossá vált számomra, hogy apámat már akkor is, ott a régi időkben is, mélyen szerették. Ez a felismerés most különösen nagy vigaszt nyújt számomra.
A népszerű mulattatót hazánkban ezerfelé imádták, ám akármilyen kiváló művész volt, mindenekelőtt édesapaként állt helyt, így lánya rengeteg közös emléket őriz a színésszel.
Tizenkét-tizenhárom éves kamaszként én voltam az utolsó, aki leleplezte a Jézuska titkát az osztályban. Az apukám évekig képes volt arra, hogy a nagylábujján damillal vacsorázzon szenteste, és a megfelelő pillanatban, egy kis mozdulattal életre keltse a nappaliban elhelyezett csengettyűt. Volt olyan év, amikor már majdnem felfedeztem a titkot, de akkor anyu a vacsora közben felvette a csengettyű szót egy magnókazettára, így az is magától szólt. Szüleim rengeteget dolgoztak azon, hogy megőrizzék számomra a karácsonyi varázst, és ezért örökké hálás leszek nekik. Talán a legemlékezetesebb karácsonyi pillanatom az volt, amikor megkaptam a régóta vágyott Jackson Barbie babát és egy walkmant. Emlékszem, mennyire boldog voltam, és hogy szüleim arcán is az öröm tükröződött. Apukám mindig azt hangoztatta, hogy tanuljunk meg örülni annak, amink van. Igyekszem ennek szellemében élni, és ahogy ő, én is elégedett vagyok az életemmel.
