Segített a lányokkal való ismerkedésben, és igazán menőnek számított.
A kvarcóra vált a korszak ikonikus szimbólumává, amely nemcsak az idő mérésére szolgált, hanem segített a fiataloknak a lányok szívének megnyerésében is.
Sok családban szokás volt a szocializmus évtizedeiben, hogy a tizedik születésnapra a nagymama különleges ajándékkal köszöntötte fel a már nem is annyira kisunokát. Ez volt a karóra. Már nem játék, egyfajta belépő a felnőttek világába és még villogni is lehetett vele az iskolában. A nagymamák kedves sajátossága, hogy a múltban élnek, a születésnapra unokának vásárolt becses karóra pedig még akkor is mechanikus, felhúzós volt, amikor a nyolcvanas évek közepén már a számkijelzős kvarc volt a trendi.
A nagyi nem tudta felfogni, miféle furcsaság az a karóra, ami nem ketyeg, nincs bőrszíja, számlapja, óramutatója – csupán pálcikák villognak rajta, mint egy színes mesefilm. Képzeletbeli kis székek, hóemberek és négyzetek táncolnak a fekete háttéren! Idővel azonban a nagymamák elhagyták a születésnapi ajándékok régi szokását. A nekik ajándékozott felhúzós órák már nem keltettek érzelmeket, senki nem húzta fel őket, és a mutatóik megálltak az időben. Az elegáns, ékszerként is megálló szerkezetek végül a fiókok mélyére kerültek, s ott vártak, hogy feledésbe merüljenek.
Ekkor már a gyerekek karácsony este nem a villanyvonatnak vagy a csehszlovák autóversenypályának örültek, hanem a hétzenés kvarcórának. Az első fajtákon még csak akkor világított pirosan a számkijelző, ha a viselője megnyomott rajta egy gombot - ezek a szerkezetek zabálták az energiát, gyakran kellett bennük elemet cserélni. Mígnem a fekete folyadékkristályos kijelzős, arany vagy ezüstszínű fém csoda le nem váltott minden mást.
Amikor az osztályban először felbukkantak ezek a különös szerkezetek, sokan úgy érezték, hogy beléptek az űrkorszakba. Hiszen addig csak az Orion űrhajó vagy az Alfa holdbázis bátor hőseivel találkoztunk, akik földönkívüli szörnyekkel vívtak harcot. A villogó technikai csodák azonban nem voltak képesek arra, hogy telefonáljanak vagy teleportáljanak; nem lőttek ki pusztító lézernyalábokat sem. Ellenben, ha két gombot egyszerre megnyomtunk, a készülékek csodálatosan felcsendítették Ludwig van Beethoven Für Elise című dallamát, így egy kis zenei varázslatot csempésztek a mindennapjainkba.
A korszak ikonikus kelléke, amely garantáltan felhívta magára a figyelmet bármilyen társaságban, nem volt más, mint a hétzenés kvarcóra. E remekmű nem csupán az időt mutatta, hanem a fiatalabbak számára is eszközként szolgált a nagyobbak szívének meghódításához. Az órát a gyártók hivatalosan az ébresztés kényelmesebb módjára szánták, hogy a hagyományos vekker zörgése helyett egy dallamos sípolás ébreszthesse fel a tulajdonosokat. Ám a kvarcórába rejtett dallamok hamar önálló életre keltek, és a mindennapokban inkább a felesleges felhajtás szimbólumává váltak.
A gyerekek versenyeztek, hogy kinek a kvarcórája zeneileg hangosabb, és a matekórák alatt pedig azon ügyeskedtek, hogy ki tudja a legügyesebben elrejteni a tettet, miközben a tanár próbálta kideríteni, ki az, aki éppen a Pitagorasz-tételt tréfálja meg. Ennek következtében számos időmérő eszköz került a tanári asztal fiókjába büntetés gyanánt. A rendszeres bűnözők már csak akkor kapták vissza óráikat, ha a szüleik is ott voltak, ráadásul egy osztályfőnöki intő kíséretében.
A kvarcórák gyorsan elnyerték a felnőttek tetszését, és igazi trendi kiegészítővé váltak – a legnagyobb fanatikusok még a lakásukban is a számkijelzős, hatalmas „szörnyetegekre” cserélték a hagyományos kakukkos órákat. Szerencsére ezek a szélsőséges megoldások viszonylag rövid időn belül eltűntek, és a fémszíjas, folyadékkristályos, esztétikailag kevésbé vonzó darabok helyét újra átvették a klasszikus, elegáns számlapos karórák. Aztán jöttek a mobiltelefonok, amelyek fokozatosan kiszorították a hagyományos órák szerepét.
