A pusztulástól megóvott vályogház megőrzi a szülők emlékét, és egyedülálló módon kapcsolja össze a múltat a jelennel. Ez a különleges épület nem csupán falakból áll, hanem tele van történetekkel, érzésekkel és a családi hagyományokkal, amelyek generációko

Az egyik falon olyan mély repedés húzódott, hogy szinte át lehetett nézni a szomszédos szobába.

Kiss István egy kicsinyke baranyai falucskából, Husztótról származik, immár 20 éve a Kaposvári színház kelléktárának vezetője.

A 70 lelket számláló apró faluban esténként a csönd varázslatos dallamai töltik be a teret. Ez a mesebeli hely volt az, ahonnan a vándorútjára indult. Azóta a színházi ember évről évre egyre sűrűbben tér vissza, amint csak lehetősége nyílik rá, hazatér a gyökereihez. Testvérei a mai napig itt élnek, és a szülei is az erdő szélén, egy csendes temetőben lelték végső nyugalmukat.

Istvánnnak és testvéreinek gyerekkorukban politikai okokból mellőzniük kellett édesapjuk társaságát, aki Kőszegfalván kapott munkát, és csak nyugdíjas korára térhetett haza.

Anyókánk mindig is a családi hagyományok őrzője volt. Amikor megvettük a szomszédos kis házikót, apánk fafaragásai nemcsak a nyugdíját pótolták, hanem a szívét is kitöltötték. Halála után hosszú tíz évig nem tudtam belépni ebbe a helyiségbe, ahol annyi emlék fűzött a múltunkhoz. A nővérem figyelmeztetett, hogy az egyik falon már akkora repedés tátongott, hogy át lehetett látni a szomszédba, és mindenki attól tartott, hogy az épület bármelyik pillanatban összeomolhat. Ráadásul folyamatosan "zaklattak" minket, sokan érdeklődtek, hogy megvennék ezt a telekhez tartozó, emlékekkel teli kis házat. Ekkor elhatároztam, hogy nem várok tovább, és a két kezemmel, valamint a verejtékemmel fogok nekiállni, hogy megmentsem és újjá varázsoljam ezt a számunkra oly fontos helyet.

- mesélt Kiss István a Sokszínű vidéknek.

Istvánnak, mint színházi kellékesnek, nem csupán a kellékek beszerzése a feladata, hanem az is, hogy a színészek és rendezők felmerülő problémáira kreatív megoldásokat találjon. Egy napon arra jutott, hogy ha képes másoknak segíteni a színpadon, talán ideje lenne saját magán is dolgozni, és felfedezni, hogyan javíthatná a saját életét.

A vályogépítő közösség éppen abban az időszakban kezdett el teret nyerni az online világban, ahonnan merített inspirációt, valamint a faluban élő idősebb mesterektől is tanult. Célja az volt, hogy a józan paraszti ész segítségével "kicsomagolja" és lemeztelenítse az épületet, mind kívül, mind belül. Ez a folyamat körülbelül 250 négyzetméternyi felületet ölelt fel, a mennyezet eltávolítása nélkül.

Mivel a pénztárcája üres volt, úgy határozott, hogy a helyi öregek bölcsességét és tapasztalatait hasznosítja. Elhatározta, hogy mindent, amire szüksége van, a környékről szerzi be. Mindössze a tetőlécekért és néhány apró kiegészítőért kellett fizetnie.

Hét napon át volt velem a segítség, amikor a tetőn dolgoztunk, de a többit már teljesen egyedül oldottam meg, és egy pillanatig sem bánom. Ez az egész inkább egyfajta játék, egy kihívás, egy lassú maraton, ahol az idő nem számít. Ahogy a szobám falára is írtam: "Ha Ithaka felé indulsz, válaszd a leghosszabb utat! Mely tele van kalanddal és felfedezéssel." Egyszer már körbejártam a házikó körül, mire végre rászántam magam, hogy belépjek atyánk barlangjába, ami mára már szépen berendezett szobává alakult. Még van rajta mit csinosítanom, de már bútorok is vannak benne, sőt, egy kis kályha is. Igen, az ágyat is én készítettem el!

- Ezt így kell elképzelni – magyarázta a kellékes, miközben a kezében tartotta az apró részleteket.

A plafon cseréje vált szükségessé, miután az egyik gerenda mélyen lesüllyedt. Hatalmas mennyiségű sittet távolított el, majd friss, bő szalmás sarat kevert az újrafelhasználásra. A régi döngölt padlót is felszedte, hiszen hajópadlóval kívánta burkolni a teret, de a több mint egy évszázados ajtót nem akarta érinteni. A patinás nyílászáró kilincsén ott van a szülei keze nyoma, ami emlékeket idéz fel a múltból.

István különös vonzalmat érez az iránt a bútorok és használati tárgyak iránt, amelyeket tartósságra és hosszú távú használatra terveztek.

Mivel a szoba alatt egy boltíves pince húzódik, nem volt elegendő hely a hajópadló rétegrendjének megvalósításához, ezért kreatívan kellett megoldanom a helyzetet. Inkább egy új sárpadlót alakítottam ki. A végén, egy "mi bajom lehet?" felkiáltással belevágtam egy meszes padlódíszítésbe. Úgy gondoltam, ha nem tetszik, legfeljebb leszedem... Azóta is ezen a padlón járkálok, és semmi gondom vele. Még nem szabadalmaztatom, de úgy érzem, egy darabig így marad.

A sárral való munka mindig is egyfajta türelmet igényelt, tele a száradási fázisok kihívásaival, és éppen ezekben a pillanatokban születnek a legkreatívabb gondolatok. Kiss István éppen ezen merengett, amikor elhatározta, hogy valami igazán különlegeset alkot a kis házikóban, hogy ezzel tisztelegjen szülei emlékének. E gondolat mentén különféle technikákra támaszkodva kezdett bele a díszítésbe. A belső falakon több helyen is megjelentek az általa kifejlesztett innovatív módszerekkel készült lapos domborművek, melyek egyedi karaktert adtak a térnek.

Van egy álmom, amely egy különleges világ megteremtéséről szól. Amikor végre befejezem, megnyitom a barátaim és követőim előtt egy olyan kaput, amely eddig még nem létezett. Itt mesélni fogok a rejtett díszekről, a különleges bútorokról és az emlékekről, amelyek mind egy-egy történetet hordoznak. A falakra színházi emlékeket is elhelyeztem: például egy lenyomatot őrzök a falon, amely a Törőcsik Marika által használt pezsgőspohár talpát idézi fel, amikor ő a színpadon ünnepelt. Ez a hely nem csupán egy tér, hanem egy élő emlék, tele varázslattal és nosztalgiával.

István úgy véli, minden emlék egy mesélni való történet. És az emberek ebben a felgyorsult világban, vágynak a lassú beszélgetésekre.

Amikor édesapja fafaragó műhelyét elkezdte áttekinteni, valami igazán varázslatos dolog bontakozott ki előtte.

Lassan, óvatosan nyitottam ki az asztal fiókját, és ott, a sötétben, rátaláltam a fizetségemre. De nem csupán ez volt az, amit felfedeztem; 15 évnyi levelezés rejtőzött ott, szüleink szívhez szóló írásai. Különösen meglepett egy levél, amelyet még én írtam Apánknak. Mindez a múltunk darabkáit őrizte. Hát kell ennél több, hogy a múlt emlékét életben tartsuk?

- osztotta meg István.

Tavaly ősszel a kellékes valami különleges üzenetet kívánt eljuttatni a falunak, és a helyi lakosok figyelemmel kísérték a fáradozásait. Több mint kétszáz vödör sarat cipeltek fel a cserepekre, hogy a falfelületre írjon. A falubeliek annyira izgatottak lettek, hogy fogadásokba kezdtek, találgatva, vajon megmarad-e a szokatlan üzenet a helyén, vagy eltűnik majd az idő múlásával.

Máig nem tudom, mi lett volna, ha nyár elején állhatok neki, és lett volna ideje normálisan megszáradni. Egyszer talán ismét megpróbálom, ugyanis leszedtem, miután megüzentem a jelszót: Élni szép! Nem tudom, mikorra fogom befejezni. Tán soha. Mert ez nekem a játszóterem és alkotóhelyem. Ahogy Kavafisz írta az Ithakában: "Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten"

A mondandóját egyedi stílusban így is kifejezheti: - megformálta a gondolatait.

A megkopott, régi parasztházak újjászületéséről már többször meséltünk, ám egy fiatal postás különösen figyelemre méltó módon keltett életre egy kunsági házat. Gyakran születnek különleges, esztétikusan felújított otthonok az elhagyatott vályogházakból, melyekben fiatal családok találják meg új otthonukat. Más esetekben az épületek új szerepet kapnak; például Ópusztaszeren egy felújított ingatlan ökolábnyom-csökkentő vendégházként működik, amely a fenntarthatóság jegyében fogadja a látogatókat. Egy Budapestről vidékre költözött művészetpedagógus is ilyen különleges átalakulásban volt részes, amikor egy mindszenti parasztpolgári ház falai között teret adott alkotótáboroknak, így új életet lehelt a régi épületbe.