Romboló emlékek, pénzéhes álmok, és elferdített igazságok.

Belgrádi diákok, aktivisták és idősek egy élőláncot alkottak a NATO által bombázott egykori főparancsnokság körül, hogy kifejezzék tiltakozásukat Jared Kushner félmilliárd dolláros luxusprojektje és a hozzá kapcsolódó egyedi jogszabály ellen.

A minap Belgrádban egyetemista csoportok, fiatal aktivisták és idősebb helyiek gyűltek össze, hogy kifejezzék ellenállásukat egy vitatott törvény ellen. Zászlókat lengettek és transzparenseket emeltek a magasba, míg mások csendben figyelték a demonstrációt. A belgrádi parlament által nemrégiben elfogadott jogszabály Jared Kushner, Donald Trump vejének luxusberuházását "kiemelt jelentőségű" projektnek nyilvánítja, ezzel megnyitva az utat a Jugoszláv Néphadsereg egykori főparancsnokságának helyszínéül szolgáló épületkomplexum lebontása előtt. Ezek a romok nem csupán építkezések maradványai, hanem egy sötét múlt tanúi is: 1999 NATO-bombázások, Jugoszlávia szétesése, a Milosević-rendszer emléke, a kollektív trauma és a nem beszélt bűnök szimbólumai.

A parlament néhány napja fogadta el azt a különleges törvényt, amely lehetővé teszi, hogy gyorsított eljárásban lehessen megszabadulni a főparancsnokság épületének maradványaitól: a területet megfosztották műemléki védettségétől, a 99 évre szóló használati szerződés pedig már 2024-ben megszületett Kushner cégével, az Affinity Global Developmenttel. A mostani törvény a vitatott lépésekre utólagos politikai pecsétet tesz: az eljárások rövidíthetők, s megkezdődhet a bontás.

A kormány álláspontja szerint egy félmilliárd dolláros beruházásról beszélünk, amely jelentős előnyöket hoz Belgrád számára. A projekt keretében egy ötcsillagos szálloda, irodák, boltok és 1500 lakás építése valósul meg. Ez nem csupán új munkahelyeket teremt, hanem a város adóbevételeit is növeli. Az összesített hatás egyfajta "új városkapu" kialakulását eredményezi Belgrádban, amely új lehetőségeket nyit meg a helyi közösség előtt.

A Kushner vállalkozása által nyújtott előnyökből Aleksandar Vučić rezsimje nyilvánvalóan politikai hasznot kíván húzni. Az elnök abban bízik, hogy a kedvező kapcsolatok az amerikai kormánnyal segíthetnek csökkenteni a Szerbia orosz kézben lévő olajiparát sújtó szankciók hatását.

Ez a történet messze nem csak ingatlanfejlesztésről szól. Az ­1960-as évekre elkészült épület­együttes a jugoszláv modernizmus egyik ikonja volt: Tito hadseregének önbizalma betonba öntve. 1999-ben NATO-rakéták találatától vált romhalmazzá. A katonai vezetés ekkorra már máshová költözött, a célpont inkább politikai és szimbolikus üzenet volt a NATO részéről. A rom azóta egyszerre lett turistalátványosság, gyászhely, háborús emlékeztető és nacionalista toposz. 2005-ben - már romként - nyilvánították védetté, később azonban a Vučić-kormányzat mindent megtett, hogy ezt a státuszt megszüntesse.

A műemlékvédelem országos és belgrádi vezetői azonban határozottan visszautasították a védett státusz megszüntetésére irányuló kéréseket, és szilárdan ellenálltak a rájuk nehezedő nyomásnak. Szerbiában viszont azok, akik mernek hangot adni véleményüknek, csak veszteségeket szenvedhetnek el: sokukat kénytelenek voltak távozásra bírni.

Az új vezetők már eleget tettek a felsőbb utasításoknak, ami elvezetett ahhoz a döntéshez, hogy megszüntessék a műemléki védettséget. Ezt követően az ügyészség is belefogott a jogszerűség vizsgálatába, hiszen felmerült a gyanú, hogy az eljárást hamisított dokumentumokkal próbálták alátámasztani. Vučić erre reagálva "korrumpált bandának" titulálta az ügyészeket, és külföldi befolyásra hivatkozott, amely véleménye szerint meg kívánja akadályozni, hogy Szerbia "jobb kapcsolatokat alakítson ki a Trump-adminisztrációval".

A főparancsnokság ügye tehát nem csupán építészeti problémákat vet fel, hanem a szerbiai jogállamiság fokozatos leépülésének újabb fejezetét is jelenti. Egy, a hatalom által preferált beruházó érdekében egyedi, személyre szabott jogszabályok születnek. Ennek következtében leváltják a független szakmai intézmények vezetőit, és a rezsim figyelme már a jogi szempontból erősen vitatható eljárásokat vizsgáló ügyészekre irányul. A Transparency Serbia arra figyelmeztet, hogy a "legalizált jogsértés" veszélye egyre inkább fenyeget, miközben a különleges törvény kritikusai hangsúlyozzák, hogy mindez tankönyvi példája annak, hogyan torzítják el az általános szabályokat egyetlen befektető érdekeinek megfelelően.

Akad azonban egy bökkenő. A főparancsnokság romjai ugyan valóban emlékhelynek nevezhetőek, de az épület semmiképpen sem tekinthető szent helynek. A főparancsnokság a szerb háborús gépezet egyik központja volt. A Koszovóval, Horvátországgal, Boszniával szembeni háborúban is fontos szerepet játszott, itt adták ki a tűzparancsot, itt határozták el az etnikai tisztogatásokat. A "generalstab" 2005-ös védetté nyilvánítása szintén egy NATO-ellenes narratívát erősítő politikai döntés volt. Akkor a nacionalista Vojislav Koštunica kormánya irányította Szerbiát, aki számára a koszovói háború a védelmi szövetség indokolatlan támadása volt egy ártatlan ország ellen.

A Szerbia által kirobbantott háborúk évei és a szerb háborús bűnök, amelyek megelőzték a nyugati beavatkozást, egyszerűen kimaradnak abból a nacionalista narratívából, amelyet akkor Koštunica, ma pedig Vučić képvisel. Arról pedig, hogy a főparancsnokság épülete valójában mit jelent Szerbia történetében, mindmáig nem folyt érdemi vita.

Azok, akik jelenleg "nemzeti szentéllyé" kívánják emelni ezt a helyet, gyakran figyelmen kívül hagyják ennek a komplexitását. Mások viszont éppen e miatt tartják jelentősnek: a háború, a felelősség és a pusztítás emlékezete lehetne, ha valóban képesek lennének nyíltan beszélni róla, hangoztatják. Azonban egy ilyen mélyreható párbeszédhez sajnos hiányzik a szükséges eltökéltség.

A mostani tiltakozás épp ezért különleges. A belgrádi élőláncban egymás mellé kerültek városvédők, baloldali aktivisták, konzervatív értelmiségiek, diákok, háborús emlékezetükhöz ragaszkodó nacionalisták, korrupcióellenes civil szervezetek. Van, aki a jugoszláv modernizmus ikonját védené, van, aki a NATO-bombázások áldozatainak emlékét, mások Vučić hatalmi technikáit, a Trump-Kushner-biznisz átláthatatlanságát utasítják el. A közös nevező: az az érzés, hogy az államot elfoglalják, az intézményeket átírják, a múltat pedig alkalmi üzleti érdekek szerint formázzák.

A tüntetők emberfala így egy szélesebb kontextusba helyezhető. Szerbia átalakulóban van, egyre többen lépnek fel a jogsértések ellen, és ez nem csupán a fiatalokra, a diáktüntetőkre korlátozódik, akiket a tavalyi újvidéki tragédia ébresztett rá a korrupt állam pusztító irányvonalára. Hogy vajon kialakul-e ebből egy új, tartós tiltakozó mozgalom, még nem eldöntött kérdés. Ugyanakkor az is bizonytalan, hogy a markolók megjelennek-e, és végül valóban földig rombolják-e az épületet. Vučić elnök, mint tapasztalt stratégaként, alaposan mérlegelni fogja egy ilyen lépés lehetséges előnyeit és hátrányait – először saját, majd Szerbia érdekeit figyelembe véve.

Marco Rubio világossá tette, hogy Magyarország egy évre szankciók alóli mentességet kapott. Eközben Szerbia gyászba borult: több mint százezer ember vette át az emlékezés terhét, és tizenhat perc néma csenddel adóztak az egy évvel ezelőtt bekövetkezett újvidéki pályaudvari tragédia áldozatainak.