Noah Wyle a 24.hu-nak kifejtette: "Teljesen meglepett, hogy milyen drámai mértékben romlott az egészségügyi rendszer."
A kórházsorozatok kétségtelenül a televíziós műfaj egyik legnagyobb sikerét jelentik. Az 1994 és 2009 között futó Vészhelyzet (ER) nem csupán világszerte nézettségi rekordokat döntött, hanem olyan karaktereket is teremtett, akiket a sorozat hűséges rajongói máig fejből tudnak. George Clooney és Noah Wyle hírneve szorosan összefonódik ezzel a kultikus sorozattal, ám pályájuk különböző irányokba fejlődött: míg Clooney a sorozatok világát maga mögött hagyta, Wyle hosszú éveken át a tévésorozatokban maradt, és most ismét visszatér régi szerepéhez. Dr. Carter, a Vészhelyzet fiatal rezidens orvosa, ezúttal egy sokkal árnyaltabb karakterként, Dr. Michael Robinavitch-ként jelenik meg a Vészhelyzet Pittsburgh-ben, aki tapasztalatait és megkeseredett életszemléletét hozza magával. A stúdiólátogatás sajtónapján több kollégával együtt lehetőségünk nyílt kérdéseket feltenni a színésznek és az alkotóknak az új sorozatról, miközben a díszletek között barangoltunk.
A Vészhelyzet szinte egy párhuzamos Amerikában bontakozott ki: a kilencvenes és a kétezres évek egy olyan időszakot idéznek, amely ma már nosztalgikus fényben tűnik fel. A világjárvány árnyékában azonban a kórházsorozatok készítése egészen más kihívásokkal jár, mint akkoriban.
A pandémia gyökerestül felforgatta az életünket. Rengeteg levelet kaptam az egészségügyben dolgozóktól, amelyek szinte vallomásos hangvételűek voltak. Meséltek a mindennapjaik nehézségeiről, arról, hogy ki esett beteg, ki szorult sürgős kezelésre. E levelek sokszor eljutottak a producerünkhöz, John Wellshez is, és mindig azt éreztem, hogy valami fontos dolog zajlik, amiről érdemes lenne újra beszélni. Bár nem állt szándékunkban, hogy kórházi sorozatot forgassunk, a levelek és az emberek történetei miatt úgy éreztem, kötelességem vállalni ezt a kihívást. Megkerestem Johnt, és közöltem vele, hogy itt vagyok, ha szüksége van rám.
Mikor és hogyan vált az ötletből realitás?
Néhány évvel ezelőtt Johnnal leültünk ebédelni, hogy átbeszéljük az ötletet, de kezdetben egy kicsit megijedtünk tőle, így inkább visszahúzódtunk. Az egész beszélgetést egy teljes évre felfüggesztettük. Amikor végre ismét foglalkozni akartunk a témával, sajnos 192 napot kellett várnunk a sztrájk következményeként. De most végre újra együtt vagyunk, és készülünk tovább lépni.
Milyen különleges érzés volt újra magamra ölteni az orvosi köpenyt! Mintha a múlt emlékei elevenedtek volna meg bennem, és a felelősség súlya egyszerre töltött el büszkeséggel és izgalommal. A köpeny nem csupán egy ruhadarab; számomra a szakmai hivatásom szimbóluma, amely emlékeztet arra, hogy milyen fontos szerepet játszunk mások életében. Ahogy végigsimítottam a textilen, egyfajta melegség öntött el, és a bátorság érzése is újjáéledt bennem. A régi emlékek és a jövőbeli kihívások egyaránt felerősítették bennem az elhivatottságot, hogy újra segíthessek másokon.
Egészen különös és szürreális érzés volt újra belebújni ebbe a szerepbe. Olyan volt, mintha a nyakam hátsó részén egy titkos mélyedés várna a sztetoszkópra, amely évek múltán is tökéletesen illeszkedett volna oda – szinte hátborzongató volt. Ritkán adatik meg egy színésznek vagy művésznek, hogy visszatérjen egy olyan szerephez, amely annyira meghatározó volt a karrierje korai szakaszában, s ami mélyen beleivódott a lényébe. Felemelő élmény, hogy most újra életre kelthetek egy ilyen karaktert, immár több bölcsességgel és érettséggel felvértezve, miközben észreveszem, hogyan alakult át ez az orvosi szerep az évek során.
Nagyon sok új arc, fiatal szereplő van a sorozatban, sokuk első alkalommal forgat kórházsorozatban. Hogyan készítették fel őket?
Felkészítő tábor élményei! Két héttel a forgatás kezdetét megelőzően a 16-os stúdióban orvosi felkészítő tábort szerveztünk szakértők bevonásával, akik az alapvető anatómiai és orvosi tudnivalókat ismertették. Megtanultuk a legfontosabb orvosi terminológiákat, és betekintést nyertünk a létfontosságú életmentő technikák világába is. A tábor helyszínéül szolgáló stúdió a 11-es stúdióra nézett, ahol egykor a Vészhelyzet forgatása zajlott, s ahol tizenöt éven át dolgoztunk. Az a hatvan méter számomra olyan volt, mintha kétszáz évnyi távolságra kerülnék. Olyan érzés volt, mintha ezer mérföldet jártam volna be egy tíz kilós teherrel a vállamon. Az út nehéz volt, de hihetetlenül jutalmas érzés visszatérni és újra ebben a hatalmas arénában játszani. Nagyon különleges most ezzel az új csapattal együtt dolgozni. Láthattam, ahogy ők először tapasztalják meg azt az élményt, amit én is átéltem régebben. Egyszerre akartam elérhető lenni számukra, mint támogató erőforrás, ha szükségük lenne rám, de közben élveztem figyelni, ahogy a saját útjukat járják, és új tehetségeket fedeznek fel, akiket a közönség is megismerhet.
Milyen új kihívásokkal nézett szembe az ön vészhelyzetes szerepformálásához képest?
A közönség sokkal kifinomultabb lett az utóbbi években és ez a tendencia egyre csak gyorsul. A nézőknek komoly háttérismereteik vannak, megismerkedtek a narratív eszközökkel, trükkökkel és mintákkal, így az irántuk való tiszteletből muszáj nekünk is szintet lépnünk a játékban. Naprakésznek és felkészültnek kell lennünk minden téren, hogy hiteles, friss élményt nyújtsunk a nézőinknek.
Ezúttal nemcsak színészként van jelen, hanem a forgatókönyvírásban is részt vesz. Mennyire izgalmas ezt a kreatív készséget használni?
Ez egy igazán felejthetetlen élmény volt számomra, amelyet jutalomként éltem meg. Őszintén szólva, szakmai pályafutásom egyik legmeghatározóbb pillanata volt, amikor Scott-tal (R. Scott Gemmill) és a többi kiváló íróval dolgozhattam együtt az írószobában. Első kézből tapasztalhattam meg, hogy ezen a szinten milyen összetett folyamatok zajlanak egy ilyen projekt mögött, és megdöbbentett, hogy mennyi odafigyelés és részletgazdagság szükséges a sikerhez.
A felkészülés során egy különösen érdekes és meglepő információra bukkantam, ami a jelenlegi egészségügyi rendszerünkkel és a benne dolgozó szakemberekkel kapcsolatos. Kiderült, hogy a legfrissebb kutatások szerint a munkahelyi környezet és a stresszkezelési módszerek jelentős hatással vannak az orvosok és ápolók teljesítményére, valamint a betegek elégedettségére. Ezen aspektusok figyelembevétele nem csupán a munkavállalók jólétéhez, hanem a betegellátás minőségéhez is hozzájárul. Ez a felfedezés rávilágít, mennyire fontos a támogató és ösztönző munkahelyi légkör kialakítása az egészségügyi szektorban.
Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy most volt az első olyan év, hogy nem minden pozíciót töltöttek be az sürgősségi osztályokon a szakemberek az USA-ban. Emlékszem, hogy annak idején a mi érdemünk is volt a hatalmas növekedés a jelentkezők számában. Rengeteg pénz áramlott ebbe a diszciplínába, és az elmúlt harminc évben rengeteg remek újítás is történt. Ez a tendencia viszont drámaian csökkent a Covid után. Meglepődtem, hogy mennyire rossz lett a helyzet, milyen súlyos a betegek várakozási ideje és milyen komoly nővérhiány van.
Természetesen! Amikor a forgatókönyvön dolgoztam, egy különleges élményem volt, ami igazán inspirálóan hatott rám. Egy esős délután a kávézó teraszán ülve, a zúgó város zaját hallgatva, eszembe jutott egy régi emlék. Egy barátommal egy nyári estében, a csillagos ég alatt mesélgettünk egymásnak a legnagyobb álmainkról. Az ő történetei tele voltak szenvedéllyel és vágyakkal, és ez az élmény egy új karakter megalkotásához vezetett a forgatókönyvemben. Ahogy írtam, próbáltam visszahozni azt az érzést, amikor az ember a legmélyebb vágyait osztja meg valakivel, aki igazán figyel rá. Ez a személyes tapasztalat segített abban, hogy a karaktereim hitelesebbek és érzelmileg gazdagabbak legyenek. Az írás során mindig fontos számomra, hogy a valós élményekből merítsek inspirációt, így a történeteim még inkább rezonáljanak a nézőkkel.
Egy különleges epizódot szeretnék megosztani, amely mélyen érinti a szívemet. Ez egy családi anekdota, amely örökre megmarad bennem. Amikor a nagyapám halálos ágya mellett ültem, édesanyám mellett, az idő mintha megállt volna körülöttünk. Abban a megható pillanatban, amikor már mindenki más csak a fájdalomra és a búcsúra koncentrált, a nagyapám váratlanul felnyitotta a szemét. A szoba csendje szinte tapintható volt, és akkor, mint egy utolsó ajándék, a nevét mondta. Emlékszem, hogy a forgatókönyvben is pontosan így szerepelt ez a jelenet, mintha a valóság és a fikció határvonalán táncoltunk volna.
