Németh Lojzi életében hosszú időn át a magánélet teljes hiánya jellemezte.

Ön javasolta, hogy a Gerbeaud Cukrászdában találkozzunk. Miért esett a választása éppen erre a helyszínre?

Mert igazán különleges helyet foglal el a szívemben. Régen itt működött az ORI, és ebben az épületben található a HUNGAROTON, a hanglemezkiadónk, míg három emelettel feljebb az Országos Rendező Iroda helyezkedett el, ahol a koncerteket szerveztük. Rengeteg időt töltöttem itt, és az interjúkat, megbeszéléseket mindig a Gerbeaud-ban tartottam, ami igazából az én kis irodámnak számított. Azóta is, ha találkozóm van valakivel, általában ide érkezünk.

Mikor kezdett el a zene szőni a mindennapjait?

Az édesanyám tanári pályát választott, de szívből jövő éneke és zongorajátéka mindig otthonunk hangulatát színesítette. Apám nem volt zenész, de egyetértettek abban, hogy minden gyermeküknek 6-7 éves korától kezdve valamilyen hangszerrel kellene megismerkednie. Lujza nővérem a zongora billentyűit kezdte koptatni, míg Gábor bátyám csellózni tanult; nekem viszont a hegedű jutott osztályrészül. Vendégek érkezésekor szinte kötelező volt elővenni a hangszerünket, és megmutatni, mit tudunk. A hegedűre visszagondolva, kicsit vegyes érzések fogalmazódnak meg bennem: az egyik szemem sír, a másik viszont nevet. A tanárom, akitől tanultam, nagyon szigorú volt, és a vele való találkozásoktól gyakran rettegtem. A keze sárga volt a sok cigarettától, és mindig kályhalapáttal nyitotta ki az ablakot, hogy a füst távozhasson. Az ő keze alatt rengeteget fejlődtem; szerintem a legkiválóbb hegedűtanár volt, aki különös figyelmet szentelt nekem, és versenyekre is bátorított. Emlékszem, az egyik budapesti versenyen második helyezést értem el, ami hatalmas büszkeséget jelentett számomra.

Végül mégis a könnyűzene varázsa ejtette rabul.

- Volt egy kis rádióm, amellyel be tudtam fogni a luxemburgi adót. Éjszakánként kapcsoltam be, és majdnem sírtam örömömben, annyira jólesett hallgatni a zenét. Egyszerűen beleszerelmesedtem a könnyűzenébe, és gitározni kezdtem. Először a jazz felé vettem az irányt, a konzervatóriumban nagybőgő szakra jártam. Ott figyelt fel rám Berki Tamás, és hívott el Interbrass együttesbe. Ekkor mindössze 18 éves voltam.

És ott figyelt fel önre Török Ádám is.

Akkoriban már igazi példaképem volt. A Marczibányi téren észrevett a bandában, majd elhívott a Minibe. Ekkor vette kezdetét az életem legizgalmasabb időszaka: évi 230 koncertet adtunk, és ennek a fele Lengyelországban zajlott. Az iskola háttérbe szorult, hiszen hirtelen a nagyok világába csöppentem. Ezek voltak életem legfelhőtlenebb évei. A Lánchíd közelében működött a klubunk, ahol vasárnaponként háromórás koncerteket tartottunk. A rajongók már órákkal a kezdés előtt ott álltak, izgatottan feszegették a rácsokat, és a sor egészen a Clark Ádám térig nyúlt.

A következő mérföldkő Nagy Feróval az Ős-Bikini volt.

- Követtem Feró munkásságát. A Beatrice leállítása után a Közgazdasági Egyetemen hallottam őt játszani. Az egész egy paródiához hasonlított, másnap a lakásán hosszú beszélgetés után megalakítottuk a ma már Ős-bikininek nevezett zenekart. Feró letiltása miatt három és fél év alatt legfeljebb tíz koncertünk volt. Cserébe volt időnk otthon gyakorolni és dalokat írni. Két lemezt készítettünk, a Hova lett.. és a XX. századi híradó címűt, ezek a mai napig az tíz legsikeresebb magyar lemez között vannak. Aztán Feró visszament a Beatricébe. Én az első pillanattól tudtam, hogy a zenekarunkkal marhajó hidat építettem neki, az volt neki a szünet arra, hogy kipihenje a '70-es, '80-as években, az akkori hatalomtól elszenvedett sérelmeit. Barátsággal váltunk el egymástól. Utána hívtam D. Nagy Lajost, a másik csibészt, aki szintén tiltólistás zenész volt.

Azóta is közösen zenélnek, kivéve egy négy éves időszakot, amikor a zenekar feloszlott. Mi állt a háttérben ebben az időszakban?

Azt gondoltam, hogy már mindent kifejtettünk, és a szavaink kimerültek. Úgy éreztem, elérkeztünk a végső határhoz, de négy év elteltével rájöttem, hogy a világban továbbra is szükség van ránk. Arra, hogy felfedjük az emberek érzéseit, bemutassuk, hogyan élik meg mindennapjaikat, és hogy mik a legmélyebb vágyaik. Azóta is folytatjuk ezt a küldetést.

Milyen érdekes kérdés! Szerinted meddig marad velünk a Bikini?

- Mindhalálig. Lajos azt mondta, azt akarja, a színpadon dobbanjon utolsót a szíve, elképzelhető, hogy valóban így lesz. Jelenleg hatvan koncertünk van egy évben, próbálni azonban csak egyszer, januárban szoktunk. Rászoktattam a zenekart, hogy nem próbálunk, hanem színházi évadokban gondolkodunk. Van egy program, amit összeállítok az év elején. A sorrendet és a dalokat mindenki megkapja e-mailben, azt begyakorolja otthon. Januárban egy próba van, addigra mindenki tudja. Ez megy december 31-ig. Rotálom a dalokat minden szezonban.

Előfordult, hogy abba akarta hagyni a zenélést?

Soha nem vágytam arra, hogy véget érjen, de gyakran éreztem, hogy a kabátom súlya egyre nehezedik rám. Az első két házasságom nem bizonyult tartósnak, és a válásaim mély sebeket ejtettek a lelkemen. Mindeközben ott volt a kislányom, akit egyedül kellett felnevelnem, és ez a feladat még inkább fokozta a terhemet.

Mi okozta a házasságai kudarcát?

Mindkét feleségem táncosnő volt, ami eleinte romantikus álomnak tűnt. Idealistaként hittem, hogy ez a kapcsolatunkat erősíti, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a valóság más törvényei érvényesülnek. A táncos életük folyamatos utazásokkal járt, ami nem volt könnyű számunkra. Az első feleségem a Moulin Rouge fényes színpadán tündökölt, míg a másik a Honvéd tánctársulatában kápráztatta el a közönséget. Amikor a második házasságom is véget ért, már ott volt mellettem a nyolcéves Angéla lányom, aki velem maradt. Az édesanyjával pedig sikerült megőriznünk a harmonikus kapcsolatot, ami számunkra mindhármunk számára fontos volt.

Hogyan birkózott meg az egyedülálló apaság kihívásaival?

Zenészként az apaság számomra egyfajta visszatartó erőt jelentett, hiszen a lányom mindig is elsőbbséget élvezett az életemben. Emlékszem, egyszer a siófoki szabadtéri színpadon léptünk fel, és Angéla a karomon aludt, miközben én a közönségnek adtam elő a dalokat, szívvel-lélekkel. Amikor messzire utaztam, és ő nem tudott velem tartani, az édesanyja nagyszülei támogattak minket, így Angéla mindig is pozitív élményekkel gazdagodott, és ma már ő is zenél a munkája mellett. Az igazság viszont az, hogy a munka és az apaság mellett szinte nem volt időm a magánéletemre. A dalokat éjszaka írtam, míg nappal a zenekar ügyeit intéztem; de valójában nem is bánkódtam emiatt, mert amit csináltam, azt szenvedéllyel tettem.

Aztán mégis megnősült harmadszor is. Legendás történet, ahogy megismerte Katalint.

- A Josefine Klubban történt 2010-ben. Ott állt az első sorban a barátnőivel, én leugrottam hozzá a színpadról, és megkérdeztem tőle: Kitől kell megkérni a kezed? Először szóhoz sem jutott, aztán mondta, hogy az apámtól. 2013. január 5-én Budapesten, majd szeptember 14-én Székelykeresztúron volt az esküvőnk. Elképesztő bulit csaptunk, három napig tartott. Azóta is nagyon boldogok vagyunk. Húsz évvel fiatalabb nálam, és a lendülete, frissessége nekem is jót tesz.

Egy közös gyermekük is született, Nimród.

Újra belefogtam a családalapításba, és ez igazán csodálatos érzés. Nimród már hat és fél éves, és jövőre kezdi az iskolát. Jár előkészítőbe, úszik, birkózik, és már lenyűgözően énekel. Angélával és vele is szigorú voltam, mert hiszem, hogy ez a családunk összetartó ereje. Számomra elengedhetetlen volt, hogy sportoljanak; a lányomat akkor is elvittem tornázni, amikor sírt, mert tudtam, hogy később hálás lesz érte, hogy állóképessége lett, és végül igazam lett. Én is rengeteget sportoltam az elmúlt negyven évben: futottam, súlyokat emeltem, zsákoltam, és a mai napig ott lóg a teraszomon a harminckilós bokszzsák, amit rendszeresen használok. Rosszul érzem magam, ha nem mozgok, ezért igyekszem megőrizni az egészségemet, mert még mindig van sok álmom az életemben.

Milyen nagypapa vagyok én valójában? Nos, azt hiszem, egy különleges fajtájú nagypapa, aki tele van mesékkel és kalandokkal. Mindig kész vagyok meghallgatni a gyerekek történeteit, és szívesen mesélek nekik is a régi időkről, amikor én is fiatal voltam. Szeretem a közös játékokat, és sosem mondok nemet egy jó nevetésre. A nagypapaság számomra nemcsak a családi kötelékek erősítését jelenti, hanem egyfajta varázslatos utazást is, ahol minden nap új felfedezéseket tehetünk együtt.

A gyerekek és a munka mellett sajnos nem sok időm jut rájuk. Két- és négyévesek, így már Nimróddal is egyre inkább megtalálják a közös hangot.

Már másodszor zsűrizik a Dunán látható A Dal 2025-ben. Magáénak érzi ezt a szerepet?

Ez a feladat számomra nagy megtiszteltetés, és úgy érzem, hogy igazán rám szabott. Imádom, mert egyfajta atyáskodásra is lehetőséget ad, mintha zenetanár lennék. A dalok révén pillanatok alatt megismerem a versenyzőket, és könnyen be tudom őket kategorizálni. Mi nem csupán az előadók teljesítményét értékeljük, hanem magát a dalt keressük: a harmóniát, az üzenetet, az értéket, amit képvisel, és azt, hogyan tükrözi az adott év zenei pillanatait. A jó dal is elveszíti varázsát, ha az előadás nem sikerül, ezért fontos, hogy támogassuk a versenyzőket. Látjuk, ahogy adásról adásra egyre profibbá válnak, szárnyakat kapnak, és közben a szívünkhöz is közel kerülnek. Artisjus elnökeként pedig örömmel tölt el, hogy a zene, mint alkotóművészet, fontos szerepet kap egy ilyen show keretein belül. 2025-öt a dalszerzés évének nyilvánítottuk, és ennek szellemében tisztelgünk, hiszen a szakma nem csupán az előadóművészekből áll. A zeneszerző az első helyen áll, hiszen nélküle nem lenne mit játszani.