Egy brazil író megörökítette haláltusájának vízióit | 24.hu

Tudomásom szerint még senki sem számolt be tulajdon haláltusájáról; én most megteszem, és a tudomány hálás lesz érte. Olvasóm, ha nem szívesen követed ezeket a tudati jelenségeket, átugorhatod ezt a fejezetet; és visszatérhetsz a cselekményes részekhez. De még ha úgy gondolod is, hogy nem érdekes, hidd el, megéri a fáradságot megtudni, mi játszódott le a fejemben ez alatt a húsz-harminc perc alatt.

Először egy pocakos kínai borbély alakját öltöttem magamra, és ügyes mozdulatokkal borotváltam egy mandarint, aki belém-belémcsípett, és cukorkát dugdosott a számba, ezzel fizetve ki a munkámat, a mandarinok szeszélyének megfelelően.

Rögtön azután átalakultam Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-jának egykötetes, bőrkötésű, ezüst kapcsokkal ellátott, illusztrált kiadásává; ennek megfelelően teljes mozdulatlanságba dermedt a testem, és máig azt hiszem, hogy a könyvet lezáró kapcsok voltak a kezeim, amelyeket összekulcsoltam a hasamon, amíg valaki szét nem választotta őket (Virgília lehetett), hogy ne emlékeztessem őt egy halottra.

Végül, amikor ismét emberi formát öltöttem, egy hatalmas víziló jelent meg a láthatáron, és egyenesen felém tartott, mintha el akarna vinni magával egy titokzatos kalandra.

Kísértem őt, de nem tudom pontosan, hogy bennem a félelem vagy a bizalom uralkodott-e; egy kis idő múlva viszont annyira felgyorsultunk, hogy összeszedtem minden bátorságomat, és nehézkesen, de végül mégis csak kifejeztem, mennyire értelmetlen ez a féktelen száguldás.

- Téved - mondta az állat -, az idők kezdete felé tartunk.

Megjegyeztem, hogy az nagyon messze lehet, de a víziló vagy nem értette, vagy nem hallotta, amit mondtam, ha ugyan nem puszta színjáték volt az egész; azután, látva, hogy tud beszélni, megkérdeztem tőle, Akhilleusz lovával vagy Bálám szamarával van-e rokonságban, ekkor erre a két négylábúra jellemző mozdulattal válaszolt: meglengette a fülét. Én meg behunytam a szemem, és hagytam, hadd történjen, aminek történnie kell. Nem esik nehezemre bevallani, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, szerettem volna megtudni, hol található az idők kezdete, olyan titokzatos-e, mint a Nílus forrásvidéke, leginkább pedig, hogy van-e legalább annyira érdekes, mint az idők múlása: ilyenek egy beteg agy képzelgései.

Mivel csukva tartottam a szemem, fogalmam sem volt arról, merre haladunk, csupán annyira emlékszem, hogy az út során egyre fagyosabb és fagyosabb lett a levegő, míg végül úgy éreztem, mintha belépnék az örök jég birodalmába. És valóban, amikor végre kinyitottam a szemem, felfedeztem, hogy az állat, amelyen ültem, egy végtelenül hóval borított síkságon ügetett, ahol különféle hóhegyek, hózászlók és hatalmas hóállatok bukkantak fel a távolban. Mindenütt a hó uralkodott, még a nap is, amelynek sugarai úgy tűntek, mintha fagyott jégcsapokká váltak volna körülöttem. Próbáltam megszólalni, de csak ennyit tudtam kinyögni:

- Rendben van, álljunk meg Ábrahám sátránál, és pihenjünk meg egy kicsit a fárasztó út után.

- De hát visszafelé megyünk! - szólt vissza gúnyosan a hátasállatom.

Megsemmisültem, és teljes zűrzavarba estem. Az utazás egyre inkább kényelmetlennek tűnt, a hideg elviselhetetlen volt, az iram pedig szédítően gyors. A végcél, amelyre tartottunk, ködbe burkolózott. A beteg agyam gondolatai egymás után futottak át rajtam: mi van, ha elérjük a célunkat, és az idő, bosszúsan, hogy ott vagyunk a kezdeténél, hirtelen összeroppan a rég elfeledett emlékek súlya alatt? Miközben ezen elmélkedtem, száguldottunk, szinte lebegtünk a síkság fölött. A hátasom hirtelen megállt, s lehetőségem nyílt alaposabban megfigyelni a környező tájat. Valójában csak a végtelen hómező terült el előttem, ami már a kéklő eget is elnyelt. Néha úgy tűnt, mintha hatalmas, elterpeszkedő növények körvonalai bukkantak volna fel, óriási leveleikkel játszadozva a szélben. A csend olyan mély volt ott, mint a sírban: szinte érezni lehetett, hogy a természet megdermedt az emberi jelenlét láttán.

A levegő mélyéből érkezett, vagy talán a föld szívéből emelkedett? Nem tudom pontosan; csupán annyit érzékelek, hogy megjelent egy hatalmas, női alak, akinek tekintete olyan fényesen ragyogott rám, mint a nap első sugara. Formája óriási volt, mint az őserdők végtelen terei, és az emberi szem nem tudta felfogni a valódi lényegét, mert körvonalai szinte beleolvadtak a háttérbe, míg teste ott lebegett, ahol a súlynak lennie kellett volna, teljesen áttetszően, mintha a valóság határvonalai elmosódtak volna.

Elképedve álltam, szavak nélkül, a lélegzetem is elakadt. Egyetlen kiáltás sem hagyta el ajkaimat, de a csendben, ahogy a halál és az ismeretlenség határvonalán egyensúlyoztam, a kíváncsiságom végül győzött. Megkérdeztem, ki ő valójában, és hogy mi a neve.

Hívj engem Anyatermészetnek vagy Pandórának, mert egyszerre vagyok az anyád és az ellenséged.

Az utolsó szó hallatán ijedten összerezzentem. A női alak hirtelen felnevetett, és mintha egy forgószél kerekedett volna, a növények vad táncba kezdtek, miközben egy elnyújtott nyögés hasította át a körülöttünk uralkodó csendet.

- Ne félj - szólalt meg a női figura, miközben a szemeiben egy különös fény csillant -, az én ellenséges érzéseim sosem öltenek formát, csupán az élet adja meg nekik a testet. Élsz: ennél nagyobb szenvedés nem érhet.

- Élek? - tettem fel a kérdést, miközben mélyen a tenyerembe vájtam a körmöm, csak hogy megerősítsem, valóban itt vagyok.

- Igen, emberi lény, még itt vagy. Szabadulj meg minél előbb a büszkeséged terhétől, hiszen néhány órán át még osztoznod kell a fájdalom keserűségében és a nyomorúság melengető borában. Élsz ebben a pillanatban is, még akkor is, amikor az öntudatlanság szélén egyensúlyozol; élsz, és ha csak egy rövid időre is felocsúdsz, a szíved mélyén megérzed, hogy élni szeretnél.

Miután ezeket elmondta, a látomás kinyújtotta a karját, megragadott a hajamnál fogva, és felkapott a levegőbe, mint egy tollpihét.

Most először pillantottam meg az arcát, és azonnal magával ragadott. Határtalan nyugalom sugárzott belőle; semmi gyűlölet, sem harag nem tükröződött a vonásain. Csupán egyfajta közönyös önzés, az érzéketlenség örök maszkja és egy hajlíthatatlan akarat árnyéka lebegett felette.

A düh, ha ott is bujkált a lelkében, mélyen eltemette magában. Mégis, az arca hűvös vonásain átsütött egy fiatalos fény, az életkedv és energia különös elegye. Ezzel a látvánnyal szembesülve olyan érzés fogott el, mintha én lennék a világ legsebezhetőbb és legfinomabb lénye.

- Megértetted, amit mondtam? - kérdezte a nő, miután egy ideig mindketten csendben álltunk, a szavak súlya még mindig a levegőben lógott.

- Nem - mondtam -, és nem is szeretném feltérképezni a lényed, mert csupán egy elképzelt figura vagy, egy mesebeli karakter. Talán épp álmomban vagyok, vagy ha az igaz, hogy már rég elvesztettem a józan eszem, akkor nem vagy más, mint egy őrült fantázia szüleménye, valami olyasmi, amit a távolságban megbúvó értelem nem képes megérteni vagy irányítani. Te lennél a Természet? Az a természet, amit ismerek, csak egy gondoskodó anya, nem pedig ellenség, nem teszi elviselhetetlenné az életet, és nem rendelkezik olyan közömbös arccal, ami a halálra emlékeztet, mint te. De hogy kerül ide Pandóra?

- Mert a zsebemben hordom az összes élményt, a boldogságokat és a bánatokat, de leginkább a reménysugarakat, amelyek az emberek lelkét táplálják. Megremegsz?

- Igen, a tekinteted varázslatos hatással bír.

- Így van, nem csupán az életet képviselem, hanem a halál is az én részem. Te pedig nemsokára visszaadod nekem azt, amit tőlem elvettél. Te, aki a vágyak tüzében égsz, hamarosan szembenézel a nemlét csábító szépségével.

Amikor ez a szó mélyen felcsendült a hatalmas völgyben, úgy éreztem, mintha ez lenne az utolsó hang, amit valaha is hallok. Abban a pillanatban a testem mintha darabjaira hullott volna szét. Ezért esedező tekintettel néztem rá, és csupán néhány évet kértem tőle, hogy még élvezhessem az életet.

- Szegény percemberke! - kiáltott fel. - Miért kérsz magadnak még néhány pillanatnyi életet? Hogy falj még, és csak utána faljanak fel téged? Nem fáradtál bele ebbe a színjátékba és a küzdésbe? Maradéktalanul megismerhettél mindent, amiről úgy gondoltam, hogy nem alantas és nem lehangoló: a hajnalok fényét, a délutánok mélabúját, az éjszakák nyugalmát, a föld különféle tájait, az álmokat, végeredményben, a legjobbat, amit adhattam. Mit akarsz még, te bámulatra méltó idióta?

Csak arra vágyom, hogy éljek, semmi többre. Nem te ültetted-e el a szívemben az élet iránti szeretetet? Ha pedig ennyire megszerettem az életet, miért okoznál magadnak fájdalmat azzal, hogy véget vetsz neki?

- Mert már nem érzem, hogy szükségem lenne rád. Az időt nem a múlt percek múlása érdekli, hanem az, ami még előttünk áll. Az eljövendő pillanat tele van erővel és élettel, benne rejlik az örökkévalóság ígérete, ugyanakkor a halál árnyéka is ott lebeg; akárcsak az előző, ez is eltűnik, de az idő maga megmarad. Önzést említettél? Igen, az önzés az egyetlen törvényem. Az önzés és a túlélés. A jaguár lecsap a tinóra, mert számára az élet folytatása a lényeg, és ha a tinó fiatal, az csak előny. Ez a természet rendje. Menj és tapasztald meg.

Ahogy ez a mondat elhagyta ajkait, hirtelen a hegycsúcs mágikus magasságában találtam magam. A meredek lejtő irányába pillantva, a távolba vesző ködös táj lenyűgöző szépségét bámultam, amely lassan felfedte titkait a szemeim előtt.

Képzeld el, kedves olvasóm, hogy az idő egy varázslatos, zsugorodó spirálba fonódik, és előtted feltárulnak a századok, az emberi fajok színes palettája, a szenvedélyek tűzgömbjei, az egymásra torlódó birodalmak árnyai, valamint a feszültséggel teli vágyak és gyűlöletek összecsapása. Mindezek között ott lebegnek a pusztítás szélén álló lények és tárgyak, mintha egy hatalmas, kaotikus táncot járnának az idő végtelen színpadán.

Ilyen volt a szemem elé táruló kegyetlen és különös látvány. Az ember és a föld története olyan elevenséggel jelent meg előttem, ahogyan sem a képzelet, sem a tudomány nem jeleníthette volna meg, mert a tudomány ólomlábakon jár, a képzelet pedig elkalandozik, miközben én az idők summázatát láttam magam előtt.

Ahhoz, hogy igazán megragadjam a pillanatot, a villám ragyogását kellett volna megfognom és megörökítenem.

A századok forgatagában lebegtem, és mégis, az önkívület állapota különös módon felnagyította az észlelésemet. Éles világossággal láttam a szenvedés és a boldogság, a dicsőség és a nyomor ellentéteit. Megfigyeltem, ahogy a szerelem újból és újból megteremti a nyomort, és hogyan súlyosbítja a szenvedést az, amit a nyomor hoz magával. Szemeim előtt felvonult a mindent felemésztő mohóság, a perzselő düh, az irigység nyáladzó árnyéka, a verejtékkel átitatott íróeszközök, a vágyakozás és a hiúság, amelyek az embert ide-oda rángatták, mint egy harang kötelét, majd végül csak romokat hagytak maguk után. Ezek a csapások különféle formákban jelentkeztek: hol a testet támadták, hol a gondolatokat, és a harlekin álarcában állandóan ott lebegett az emberi lét körül. A fájdalom néha enyhült, ám a helyét a közömbösség vette át, álomtalan álmaival, vagy a gyönyör, mint a fájdalom gyermeke. Akkor a megkínzott, lázadó lélek menekült a sors által kijelölt út elől, egy ködös és rideg alak nyomába eredt, amely különböző darabokból, egy kitapinthatatlan, valószínűtlen és láthatatlan részletből állt, s a képzelet varrótűje lazán fűzte össze. Ez a figura - amely nem volt más, mint a boldogság csalóka víziója - hol elillant előle, hol pedig megengedte, hogy a szoknya szegélyét megfogva magához vonja, de amikor végre ölelésre készült, gúnyos nevetéssel tűnt el, mint a köd.

E megpróbáltatások árnyékában fájdalmas kiáltás szakadt fel belőlem, amely hallatán a Természet és Pandóra egyaránt néma maradt; sem tiltakozás, sem derű nem született válaszként. Én viszont, valami érthetetlen belső kényszer hatására, hirtelen nevetésben törtem ki - olyan őszinte és szüntelen nevetés volt ez, mintha az elmémet teljesen elhagytam volna.

- Igazad van - mondtam -, mulatságos ez az egész, és megéri a fáradságot; talán egyhangú lesz, de megéri a fáradságot. Jób azért átkozta meg a napot, amikor megfogant, mert szeretett volna innen, föntről gyönyörködni a látványban. Gyerünk, Pandóra, nyisd fel mélységeidet, és fogadj magadba, mulatságos lesz, de legyen így.

Válaszul arra kényszerítettek, hogy alázatosan lefelé pillantsak, és lássam a sebesen, kavargón száguldó évszázadokat, a nemzedékek nyomában haladó újabb generációkat. Voltak köztük szomorúak, mint a fogságra jutott zsidók, és vidámak, mint Commodus dekadens kortársai, de mindannyian végül a sír mélyén találták meg végső nyugalmukat. Vágyakoztam a menekülésre, de egy ismeretlen erő megkötötte a lábamat; akkor azt gondoltam: "Nos, jönnek egymás után a századok, elérkezik az én korom is, majd ez is eltűnik, és amikor eljön az idők vége, feltárul előttem az örökkévalóság." Figyelmesen kísértem a feltűnő és eltűnő korokat, nyugodt voltam, mindenre felkészülve, talán még derűs is. Igen, talán derűs is. Minden egyes században megjelentek árnyékba burkolózott és világos, nyugalmas és küzdelmes, igaz és csalóka időszakok; új rendszerek, eszmék és ábrándok formálódtak bennük. Mindegyikben egy új tavasz bontogatta szárnyait, hogy később sárgába öltözzön, majd újra megújulhasson. Ahogy az élet a naptár lapjain változott, úgy a történelem és a civilizáció is formálódott. Az ember, aki kezdetben meztelen és fegyvertelen volt, először fegyvert kovácsolt, majd ruhát öltött, kunyhókat, később palotákat emelt, megalapította a kezdetleges falvakat és a száz kapu városát, Thébát. Létrehozta a mindent átható tudományt és a léleknek örömet adó művészeteket, megszülte a szónokokat, mesterembereket, filozófusokat; bejárta a bolygó felszínét, lehatolt a föld mélyébe, és a felhők magasába emelkedett, osztozva abban a rejtélyes tevékenységben, amely elviselhetővé teszi az életet és a kiszolgáltatottság melankóliáját. Fáradt, elkalandozó tekintetem végül megpillantotta a jelen századot és az azt követőket is. Ez a század fürgén, lendületesen, magabízón, kissé terjengősen, merészen és tudálékosan lépett elő, de végső soron éppolyan nyomorúságos volt, mint az előzőek, és ugyanolyan gyorsan, egyhangúan tűnt el, mint a többi.

Minden figyelmemet összpontosítottam, és szemeimet mereven a távolba feszítettem, mert végre ott állt előttem az utolsó századév – a legvégső! De addigra annyira felgyorsultak az események, hogy szinte lehetetlen volt követni őket; úgy tűnt, mint egy villámgyorsan elsuhanó évszázad.

Talán éppen ezért alakultak át a tárgyak méretei: egyesek hatalmasra nőttek, mások pedig kicsinyre zsugorodtak, és akadtak olyanok is, amelyek egyszerűen eltűntek a szemem elől. Köd lepte el a világot - mindent, kivéve a vízilovat, aki eddig elhozott engem ide, ám ő is folyamatosan kicsinyült, mígnem végül egy apró macskává zsugorodott. Igen, valóban macska volt. Alaposan megfigyeltem, és hamarosan rájöttem, hogy az nem más, mint a macskám, Szultán, aki éppen egy papírgalacsinnal játszadozik a szobám ajtajában.