Költészet és lázadás a posztmodern világban | Demokrata A költészet mindig is a lázadás kifejezőeszköze volt, amely képes megkérdőjelezni a társadalmi normákat és a konvenciókat. A posztmodern kor vívmányai új dimenziókat nyitnak meg a lírai kifejezés sz

A József Attila Színház Csókol, Attila című drámapályázatára - amelyet a teátrum tavaly hirdetett meg, névadója születésének idei, 120. évfordulójára készülve - mintegy hatvan mű érkezett. A zsűri által díjazott Nem én kiáltok című alkotás ősztől szerepel a színház műsorán, Hargitai Iván rendezésében.

Varga Lóránt egyfelvonásosa egy nagyvárosi középiskola világában bontakozik ki, ahol a falakon váratlan graffitik jelennek meg. A tantestület néhány tagja kezdetben csupán diákok szórakozásának tartja az eseményeket, ám Andrea, az irodalomtanár, mélyebb összefüggésekre derít fényt. Ő felfedezi, hogy a falra festett sorok József Attila Nem én kiáltok című verséből származnak, így már nem tűnik valószínűnek, hogy csupán egy ártatlan tréfa lenne a háttérben.

Később kiderül, hogy a sejtés nem csupán véletlen: a tantestület elhatározza, hogy felfedi a lehetséges elkövetők kilétét. A gyanú hamarosan Andrea által vezetett irodalomfakultáció résztvevőire terelődik. Egy idő után Elza, aki a csoport irányító alakja, megjelenik a tanári szobában. A jelenlévők többsége azt feltételezi, hogy azért jött, hogy a falfirkák szerzőinek nevében bocsánatot kérjen, de valójában más szándékkal érkezett: hogy vitára hívja a tantestület tagjait József Attilával kapcsolatos nézeteiről.

Személyes érintettségről árulkodó kérdései arra irányulnak, hogy végső soron mi a József Attila-i költészet, a József Attila-i magatartás lényege? Mit és hogyan lehet belőle életre váltani, vagyis a mindennapokban követni, megvalósítani?

A tanárok e szavak hallatán maguk is egy intimebb, közvetlenebb stílusra váltanak. A diskurzus - amely bizonyos szakaszaiban inkább bírósági tárgyalásra emlékeztet, mintsem valódi párbeszédre - idővel már nem csupán a költő életéről és munkásságáról szól, hanem az ifjúság jövőjének alakulásáról és arról, milyen lehetőségek és kihívások várnak a diákok előtt...

A Nem én kiáltok tehát nem a külvilág felől közelít József Attila irodalmi univerzumához, hanem fordítva: a darabban József Attila költészete olyan, mint a bekapcsolt reflektor, amelyet Elza a külvilág, a mai magyar valóság felé fordít, hogy kévéjének nem éppen kíméletes fényében szemügyre vehesse, hogyan fest az eléje táruló látvány.

És bizony korántsem megnyugtatóan. A tanárok beismerik, anélkül élték le az életüket, hogy sikerült volna jobb hellyé tenniük a világot. Így a vagyoni egyenlőtlenségek éppen úgy jelen vannak benne, mint József Attila idejében; a hatalom változatlanul számontartja, hogy az egyén mit telefonozott - "s mikor, miért, kinek" - ; míg a nyugtalanító érzés, hogy a káosz egyre fokozódik, és mind nagyobb teret nyer a rendetlenség, egyértelműen erősebb, mint száz évvel ezelőtt. Az egyik pedagógus, Dániel, az igazgató, aki amúgy számítástechnika-tanár is, kijelenti: Shakespeare elhíresült megállapítása ma így hangozna: poszt az egész világ, és posztoló benne minden férfi és nő.

Elza úgy véli, hogy ebben a világban a művészet jelentősége erősen megkérdőjelezhető. Szerinte nem is biztos, hogy József Attila ma költőként tudna érvényesülni; a hangja valószínűleg elvész a zajban, és a virtuális térben is csupán néhány dicsérő kommentet kapna, hiszen a lájkok száma nem tükrözi a valódi értéket.

A bővített értekezlet végső megállapítása, hogy a mai világban is léteznek olyan értékek, melyek megőrzése fontos (mint például az erőszakmentesség és a szeretet), és vannak olyan viselkedési minták is, amelyeket érdemes követnünk (például a lázadás). Emellett a csoport dinamikája sem tűnt el teljesen; csupán új formát öltött, hiszen a közösségi médiában mutatja meg, milyen erővel bír.

Bár a mondandó elsőre talán közhelynek tűnhet, a válaszok mindenképpen kevésbé kifinomultak, viszont annál erőteljesebbek és hatásosabbak, mint az őket megelőző problémák és kérdések felvetése. A darab fiatal József Attilát idéző szenvedélye, amely helyenként önpusztító erejével hat, valamint a mindennapok szürkeségébe belemerült, de az életre még csak készülő fiatalok idealizmusa közötti kontraszt megjelenítése bőségesen kárpótolja a nézőt.

A szöveg egyediségének érdekében átfogalmazom és gazdagítom a tartalmát: Az előadás atmoszféráját meghatározó megoldások egyikeként emelhető ki, hogy a színészek időnként élőzenei kíséret mellett adják elő a párbeszédeket. Az előadás zenei aláfestését Kéménczy Antal zongorajátéka biztosítja, amely hol energikus, hol pedig melankolikusan kesernyés hangzásával varázsolja el a közönséget. A színészi játékot megszakítva, József Attila költészetének gyöngyszemei, köztük a középpontban álló A hetedik című vers, csendülnek fel. E vers refrénje, amely újra és újra visszatér, így hangzik: "a hetedik te magad légy!" Ez a mondat nem csupán a vers kulcsüzenete, hanem egyben az előadás szellemiségét is megragadja, arra ösztönözve a nézőt, hogy fedezze fel saját lényegét.

A színház stúdiójában zajló előadás díszleteit Simonyi-Lengyel Mira tervezte, s ezek minimalista, mégis kifejező megoldásokkal bírnak. A színpadot néhány ipari alumíniumlétrával, egy mobilis asztallal, az iskola makettjével és néhány apró műanyag bábúval alakították ki. Ezen kívül hétköznapi tárgyak, mint festékes flakonok, hátizsákok és pillepalackok is helyet kaptak. Ahogy a történet feszültsége fokozódik, úgy a színpadkép is egyre kaotikusabbá válik, tükrözve a karakterek belső vívódásait és a helyzetek drámai alakulását.

A Simonyi-Lengyel Mira által megálmodott jelmezegyüttesben a tanárok öltözékének állandó eleme a zakó és a tornacipő, míg Elza egyedülálló viselete egyértelműen kiemeli őt a sorból. Ez a különbözőség arra utal, hogy még mindig van lehetősége arra, hogy felfedezze és megvalósítsa saját identitását. A tanárok arcán található erőteljes smink, amely szinte személytelen megjelenést kölcsönöz, tovább fokozza ezt a benyomást: úgy tűnik, hogy a felnőttek már teljesen beolvadtak abba a társadalmi környezetbe, amely az alkalmazkodást követeli meg, és elnyomja az egyéniség legfontosabb vonásait.

A néző legkésőbb e ponton szembesül azzal, hogy a darab által felvetett kérdéseknek van egy másodlagos vonulatuk is: milyen a felnőtt és a fiatal korosztály viszonya? Mi az iskola valódi célja? Mikor jár el helyesen az irodalomtanár, például József Attila oktatása során?

A hétfős szereplőgárda - amely tökéletesen illeszkedik a darab központi verssorához és dallamához - mindegyik tagja lenyűgöző teljesítményt nyújt. Az Elzát megformáló Domokos Éva, aki egyetemi hallgató, mesterien visszaadja a karakter küzdelmét a kapaszkodók után, ábrázolja a lelki tisztaságát, és megmutatja, hogy a lány egyszerre eltökélt és elkeseredett, bölcs és naiv. Minden egyes mozdulatával és szavával életre kelti Elza komplex érzelmi világát.

A Csabát, a tornatanárt megformáló Lehel Vilmos rendkívüli érzékenységgel és precizitással mutatja be a karakter fejlődésének különböző stációit. A kezdetben ellenszenves tanár képe fokozatosan átalakul, és a végére a nyegleségét és cinizmusát levetkőzve egy őszinte, szerethető személyiséggé érik. Horváth Gábriel, aki Dánielt, az igazgatót kelti életre, mesterien érzékelteti, hogy ez a vezető figura csak egy bizonyos határig képes együttműködni és emberségesnek mutatkozni; amikor pedig saját tekintélyének védelme vagy vezetői pozíciójának biztosítása kerül szóba, sokkal keményebb és nyersebb arcát mutatja.

Vagyis: aki megtekinti a Csókol, Attila című drámapályázat díjnyertes művét, olyan darabot láthat, amely arra buzdít, hogy a mai - az önkifejezés és önmegvalósítás lehetőségeit korlátozó, elsősorban fogyasztásra ösztönző világban - sem szabad lemondanunk arról, hogy kibontakoztassuk önmagunkat, és értelmes, tartalmas, hasznos életet élő emberek legyünk.

Hiszen ha nem fedezzük fel a saját kifejezési módunkat, akkor előbb-utóbb csak a mások szavaival díszített falak fognak helyettünk szót emelni.