Kneecap: Az uszítás és gyűlöletbeszéd mára nyugaton egy újfajta üzleti stratégiává vált.

A Tiszáé a legkedvezőbb ajánlat a kormányváltás során, más lehetőségek tekintetében nem vagyok olyan biztos.

A Kneecap Magyarországra való belépésének megtiltásával egy hosszú ideje tartó feszültségnek tűnik, hogy végre vége szakad, de úgy érzem, hogy a vita csupán most kezdődik el igazán. Ezzel a lépéssel a kérdés nem csupán helyi, hanem nemzetközi szintre emelkedett; több médium máris párhuzamot von a pride események betiltása és a Kneecap ügy között. A zenekar hivatalos oldalán ügyesen kezdte el összekapcsolni a két, egymástól független témát, így valószínű, hogy hamarosan egy szélesebb kontextusban fogunk diskurálni az északír művészekről és a különféle tilalmakról. Noha Magyarország jelenlegi kormányának sok intézkedésével, különösen a kisebbségek jogainak elnyomásával és a Pride események betiltásával nem tudok egyetérteni, a legújabb döntésük, az elmúlt hónapok politikai hibái után, mégiscsak egy ügyes lépés: touché!

A Kneecap, a Bob Vylan, a Fontaines DC és hasonló formációk, valamint a nyugat-európai klubszcéna politikai aktivizmusa mély kérdéseket vet fel a művészi kifejezés határait illetően, különösen a közel-keleti helyzet tükrében. Felmerül az a dilemmatikus kérdés, hogy hol húzódik a határvonal a szabad véleménynyilvánítás és az uszítás között. Mennyire terjeszthetjük ki a művészi kreativitás határait anélkül, hogy azzal veszélybe sodornánk egyes csoportokat, a társadalmat vagy az adott ország polgárait? Az alkotók felelőssége, hogy mérlegeljék, mit közvetítenek, hiszen a szavaknak és a dallamoknak hatalmas ereje van; képesek inspirálni, de ugyanakkor gyűlöletet és megosztottságot is szülhetnek. Az egyensúly megtalálása a szabad önkifejezés és a közösségi felelősség között nem csupán művészi, hanem társadalmi kihívás is, amely folyamatos párbeszédet igényel.

Liberális szellemiségűként véleményem szerint...

Az Y vagy Z generációs olvasó joggal kérdezheti, hogy mit problémáznak ezek a begyöpösödött boomerek hiszen a helyzet teljesen egyértelmű, ahogy a Kneecap menedzsere (és az Index újságírója is) sugallja, "Kneecap is not the story. Genocide in Gaza is." ("Ez nem a Kneecap-ről szól. Hanem a gázai népirtásról.") Tovább menve ebben az értelmezésben: szerintük a baj nem azzal van, hogy ezek a rapperek és hipp-hopp-erek felhoznak egy csapat palesztinabarát aktivistát a színpadra, akik hangosan kántálják, hogy Palesztina az Araboké (Fontaines D.C. Roskildében) vagy halált kiáltanak az IDF-re, egy demokratikus állam hadseregének minden tagjára (Vylan Glastonbury-ben), és a parlamenti képviselőkre (Kneecap), és a teokrata terroristákat westernfilm hősökként csodálják, az igazi probléma valójában Gáza, és (az általuk készpénznek vett) népirtás. A szélsőséges fogalmazással ők csak erre az égbe kiáltó igazságtalanságra szeretnék felhívni a figyelmet. De tényleg ennyire pofon egyszerű mindez? Vagy létezhet egy bonyolultabb olvasat, egy olyan szempont, amiről eddig még nem folyt vita, sem itthon, sem nemzetközi szinten. Én most ezt a Pandora szelencéjét szeretném kinyitni egy merész állítással:

Képzeljétek el, hogy most egy időutazásra indulunk! Kérlek, dőlj hátra a fotelban, és csatold be a biztonsági öveket, mert egy varázslatos kalandra készülünk. Berlin felé vesszük az irányt, de nem csupán a város felfedezésére, hanem egyenesen a 2000-es évek közepére repülünk vissza. Ekkoriban a clubbing élete pezsgő volt, Berlin pedig a techno, house és elektronikus zene szentélye. Itt találkozhattunk a legendás helyszínekkel, mint a Berghain, a Bar25, a Mária am Ostbahnhof vagy a Club der Visionäre. Mindegyikben átéltem a zene varázsát és a bulik felejthetetlen hangulatát. Készen állsz, hogy velem tarts?

Pezsgő élet volt ez, tele szabadsággal, kreativitással, a kommunizmus éveinek fülledt, áporodottsága után tiszta felüdülés volt ez a nagy üres tér, mindenki játszótere, és ott volt még a Love Parade is. Àradt a techno és a szeretet, kamionokról és klubokban is. De valamikor a 2000-es évek közepén valami megváltozott. Minden keményebb, agresszívabb lett: a zene, a ritmus, és a berlini drogkartellek harca a fizetőképes közönségért. A Remmo, a Barbakh, az Abou-Chaker klánok szép csendben átvették az uralmat a klub kultúrában. Bushido egyre durvább szövegekkel rappelt, és 2005-ben megalakult a BDS-mozgalom (Bojkott, Tőkekivonás, Szankciók) a Zsidó Àllam bojkottálása céljából. A berlini klubkultúrában elindult egy Izrael ellenes vibe, ami akkoriban még abban nyilvánult meg, hogy a Berghain rezidens DJ-i ha véletlenül elfogadták a meghívást egy jól fizető izraeli gigre, nagyon hamar arra ébredtek, hogy már nem a Berghain rezidens DJ-i. A. Berlini meleg szubkultúrának is arra kellett ráeszmélnie, hogy nem lehet differenciált véleményük Izrael, Ciszjordánia és Palesztina tárgykörben. Még azoknak a meleg zsidóknak sem, akik a nagyobb (vélemény)szabadság reményében, és a hadkötelezettség elől menekülve hagyták ott Izraelt és telepedtek le Berlinben. Hamar megértették, hogy itt is van vélemény terror, csak ezekben a körökben nem a terroristákat kell elítélni, hanem Izraelt, de legalábbis a mindenkori izraeli kormányt. Otthon Tel Avivban a telepesek agresszióját, az IDF túlkapásait kritzálták, és ugyanúgy nem tudták elmagyarázni az izraeli testvéreiknek, hogy ez nem helyes, mint ahogy a meleg testvéreikkel sem tudták megértetni, hogy miért nem szeretnék velük együtt kiabálni, hogy a tengertől a folyóig, mert ezzel a saját megsemmisítésükre adnak kilövési engedélyt. Ès bár egy Tel Aviv-i gigért jó pénzt lehetett kapni akkoriban, de magára valamit adó DJ kétszer is meggondolta, hogy belevágjon-e, mert lehet, hogy visszatérve Berlinbe már nem lett volna klub, ahol felléphet. Ekkor, az oslói akkord csődje, és a második intifáda kifáradása után, 2005 körül kezdődött az az üzleti modell, amely a palesztin nép szenvedéseinek nyugatra importálásából kovácsol tökét, s aminek napjainkban látjuk a kiteljesedését, és nemcsak a berlini utcákon "from the river to the sea"-t vagy "fuc* the police"-t kántáló tömegektől, hanem az északír zenészektől is.

A terrorizmus éltetéséről elhíresült, koncertjeiken tiltott terrorszervezetek zászlait lobogtató, az október 7-i mészárlást a palesztinok felszabadításaként ünneplő

Egy olyan parnasszusi csúcsra érkeztek, amelyhez más zenészek hosszú évtizedek kitartó munkáját szükséges felhalmozni. A 2024-ben a Netflixen debütáló, azonnal számos díjat elnyerő szemi-fikcionális életrajzi filmjük, Rich Peppiatt rendezésében, különösen erőteljes érzelmi kapcsolódást teremtett a nézőkben. Két lázadó, mesebeli szegénylegény figura Belfastból indul, mélyről, és az őket támogató ír nyelvtanár segítségével kalandos úton küzdenek a csúcsra jutásért. A kisebbségi lét és az anyanyelvi jogokért folytatott harcuk szívhez szóló szimbólumokká emeli őket. Ahogy a rajongás elindul, érdemes megjegyezni, hogy ha csupán a zenei teljesítményüket vizsgáljuk, politikai aktivizmus nélkül, akkor a nemzetközi zenei élet középmezőnyében találhatnák magukat. Az őszinte rajongás fenntartása érdekében azonban folytatják saját történetük szövetét, és beleágyazzák az elmúlt évek legjobban eladható szenvedő áldozatcsoportját, a gázai palesztinok történetét is.

Fontos tisztázni, hogy a gázaik helyzete valóban szívszorító, és a mindennapjaik egyre nehezebbé válnak. Azonban ez a cikk nem az ő sorsukról, és nem a szenvedéseik körülményeiről szól, hanem a Kneecap nevű zenekarról, akik ügyesen kihasználják ezt a helyzetet, akárcsak más hasonló formációk, mint például a Bob Vylan vagy a Fontaines D.C.

A palesztinok támogatása mára sok szektorban, mint a könnyűzene vagy a dokumentumfilm, egy jól működő üzleti modell lett. Így lehet könnyen és gyorsan rajongókat, fizető közönséget gyűjteni, és zeneileg átlagos szívonalú előadók koncertjeival megtölteni sportcsarnokokat és nyári fesztiválokat, és szakmailag vitatható dokumentumfilmekkel elárasztani a streamereket.

A közös ügyért való kiállás öröme, a tömeg, ami együtt harsogja közös akaratát. Erre az emberi igényre, az összetartozás érzésére, egész üzletágak épültek. A jó zene dopamint termel, ha ez nincs, akkor marad az erkölcsi fölény, ami feldob, a "Feeling good and feeling holly" -érzése. Ki ne akarna jó ember, morális mérce lenni? A közös kántálás, ami gyakran gyűlöletbeszédbe, uszításba fordul, egy jól kifundált üzleti modell, amit drogként árulnak a zenei fesztiválokon. A közös "ügyért" kiabálva felszabadult dopamin és endorfin, a szervezet saját drogja az, ami összetartja a rendszert. Kit érdekel itt Gáza? Hogy valójában mit történik a Közel-Keleten, az egy túl komplex kérdés. Az viszont, hogy Izrael népírtó, egy faék egyszerűségű üzenet, azzal könnyen lehet a tömegekre hatni, ez amúgy is már egy évszázadok óta jól bevált recept. Van benne minden, ami kell a betépéshez, erős érzelmek, hangos harag, és még azt is megmondják, hogy ki a fekete és ki a fehér, kit kell szeretni és kit kell gyűlölni, ki az elnyomó és ki az elnyomott. A palesztinok sorsából annyi érdekli a fesztiválozó tömegeket, hogy lehessen őket szépen sajnálni, hogy legyenek "szegény áldozatok" és lehetőleg egy olyan nép nyomja el őket, akiket könnyű gyűlölni.

A koncerttermekben egyre hangosabbá válnak a politikai üzenetek, mint például a "Free, free Palestine!" vagy a "From the river to the sea, Palestine will be free", miközben a jegyek iránti kereslet is növekszik. A közönség figyelme akkor is felerősödik, amikor egy emberi jogi filmfesztivál körül zaj kerekedik, hiszen a botrány mindig jó hírverést hoz magával. Azonban, ha a témák a jeszidiek jogairól vagy a népirtásról szólnak, a lelkesedés hirtelen elhalványul. "A mi szenvedésünkre nem vesznek jegyet!" - mondta keserűen egy jeszidi aktivista, akivel Berlinben találkoztam. A drúz közösség filmjei pedig már nem kapnak német vagy dán állami támogatást, mivel a téma nem vonzza a tömegeket. Az érdeklődés csökkenése mögött nem áll elég nagy közönség, és így a befektetések is elmaradnak. Az igazság, a szenvedés és a küzdelem nem mindig elég vonzó ahhoz, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek.

Próbálj csak meg az emberek figyelmét felkelteni olyan bonyolult fogalmakkal, mint „pluralizmus” vagy „demokratikus diskurzus”! A mai világban ez szinte lehetetlen küldetés. A kiegyensúlyozott véleményalkotás iránti vágyat sokan csak egyfajta boomer panaszkodásként értelmezik, miközben a fiatalabb generációk, a zoomerek, inkább a sarkos álláspontokat részesítik előnyben. Minél csendesebben próbálsz meg vitát generálni, minél inkább vágyakozol a finomabb árnyalatokra a világ fekete-fehér dichotómiái helyett, annál inkább érzékelheted, hogy a művészeted, a mélyebb gondolatok éheznek. A szavak és a gondolatok sokszínűsége nem talál utat a mai zajos világban, ahol a provokatív kijelentések és a drámai hatások dominálnak.

És járulékos haszonként nyerésre állnak a nyugati világ befolyásolásáért (ès meggyengítéséért) vívott propaganda háborúban is. Ha nem vagyunk résen, kikezdhetik demokrácián alapuló világrendünket. A Kneecap ezenközben több európai országban is teltház előtt játszik, az őszi koncertjeire Dániában vagy Nagy - Britanniában már nem lehet jegyet kapni. És biztos vagyok benne, hogy a gyűlöletcunamiból, ami most Magyarországra zúdul a betiltás miatt, is nagyot fognak profitálni. Lehet, hogy igaza volt a Sziget fesztivál főszervezőjének, Kádár Tamásnak, és ebben nincs jó megoldás?

A szerző Berlin vibráló városában alkotó filmrendező.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.