Kína ismételten nekilát, hogy újraéleszti gazdasági motorját, de mindez csupán a kormányzás látszatát kelti.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a [email protected] címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Közel másfél évvel ezelőtt már foglalkoztam a kínai gazdaság előtt álló strukturális kihívásokkal. Ezek közül kiemelkedik a növekedési modell átalakításának kérdése, amely az utóbbi másfél évtizedben jelentős stagnálást mutatott. Az alapvető probléma abban rejlik, hogy bár a kínai vezetés már 2010-ben bejelentette a szándékát, miszerint áttér a beruházás- és exportvezérelt növekedésről az innovációra és a belső fogyasztásra épülő modellre, a tényleges intézkedések tekintetében a megvalósítás elmaradt.
Ráadásul az utóbbi tíz évben még inkább fokozódott a beruházások nyomása, ami végül ingatlanpiaci buborékhoz, ipari túlkínálathoz és súlyos eladósodottsághoz vezetett.
Mindez arra kényszeríti a kínai államot, hogy még jobban felpörgesse az exportot, merthogy a belső kereslet továbbra is lanyha. Csakhogy időközben véget értek a liberális szabadkereskedelem évei, és többek között éppen a kínai gazdaság irtózatos globális hatású egyensúlytalanságai ösztökélték arra az Egyesült Államokat, az EU-t, sőt még a Pekinghez közelebb álló feltörekvő gazdaságokat is, hogy protekcionista védővámokat vezessenek be.
Ez azzal fenyeget Kína számára, hogy az amúgy is renyhe gazdasági növekedés utolsó pillérét is kirúgják alóla.
A beruházások további fokozása csak tovább növelné a már így is óriási, a GDP 300%-át meghaladó eladósodottságot, miközben a kínai fogyasztók továbbra is visszafogottan költekeznek. Ennek fő oka, hogy a lakosság jelentős része nem rendelkezik elegendő pénzügyi forrással, hiszen a kínai munkavállalók arányosan sokkal kisebb részesedést kapnak az általuk megtermelt gazdasági értékből, mint nyugati megfelelőik. Ezzel elérkeztünk a probléma lehetséges megoldásához: a bérek GDP-hez viszonyított arányának növelése elengedhetetlen lenne. Azonban itt felmerül egy komoly dilemma: valakinek cserébe el kellene vonni a forrást. Ez lehet a helyi vagy központi kormányzat, esetleg a magánszektor. Kína autoriter berendezkedése miatt azonban az állam szerepének csökkentéséről nem lehet szó, sőt, Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta az állam gazdasági befolyása egyre inkább növekszik. Pekingnek óvatosan kell kezelnie a helyi tartományi kormányzatokat, mivel egy kényes hatalmi egyensúlyt kell fenntartania az öntudatos helyi érdekképviseletek és a pártállam között. A magánszektor és annak gazdag tulajdonosai – akiket korábban burzsoáziának neveztek, de ezt a kifejezést ma már kerülni szokták Kínában – szintén rendkívül jelentős befolyással bírnak.
Így a pártvezetés velük sem szívesen húzna ujjat, különösen ha Hszi szeretne örökre hatalmon maradni
Egyetlen lehetőség marad, amely a pótcselekvés irányába mutat: a gazdasági irányítás imitálása és ezzel párhuzamosan a további eladósodás. A legfrissebb élénkítő csomag is ezt a tendenciát erősíti, mivel egy újabb csereprogramról van szó. Ebben a keretben a kínai állam hosszú távú hitelekkel támogatja a vásárlókat, akik régi járműveiket vagy háztartási és elektronikai berendezéseiket újabb modellekre cserélhetik. Az újonnan megvásárolható termékek köre rendkívül széles: a teherszállító hajóktól kezdve a teherautókon, városi buszokon, mezőgazdasági gépeken át egészen az új, alternatív energiával működő személyautókig, valamint háztartási kis- és nagygépekig, sőt, mobiltelefonokig terjed.
Az a kérdés, hogy vajon a kínált kedvezmények elegendőek-e ahhoz, hogy felkeltsék a vásárlási kedvet.
Egy új elektromos autó vásárlása során akár 15.000 jüan, azaz körülbelül 825.000 forint visszaigényelhető. A háztartási gépek esetében a kedvezmény mértéke 15-20 százalék között mozog, de maximálisan 2000 jüanra, ami körülbelül 110.000 forintnak felel meg, terjedhet. Mobiltelefonok, tabletek és okosórák vásárlásánál az új készülék ára nem haladhatja meg a 6000 jüant, azaz körülbelül 330.000 forintot. Kérdéses, hogy ezek a kedvezmények mennyire vonzóak a vásárlók számára, főleg úgy, hogy alig egy év telt el az előző, 2024 tavaszán bevezetett, hasonló célú program óta, amely nem hozott látványos eredményeket, sem a fogyasztók, sem a makrogazdasági mutatók szempontjából. A termelői árindex (PPI) 2024 novemberében -2,5 százalékon stagnált, ami jelentős visszaesés a júliusi -0,8 százalékhoz képest. Ugyanakkor a fogyasztói árindex is csökkent, novemberre 0,2 százalékra lassult.
A valódi kérdés nem csupán az, hogy egy-egy ilyen csereakció mennyire serkenti a fogyasztást, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire fenntartható ez a folyamat, és ki áll a finanszírozás mögött. Valószínű, hogy a kínai lakosság hosszú távú összfogyasztása nem fog emelkedni, mivel a támogatások révén csupán előre hozzák vásárlásaikat. Ez a rövid távú fogyasztásnövekedés idővel pontosan annyival csökkenti a jövőbeni keresletet, így a végső mérleg gyakorlatilag nulla.
Természetesen van lehetőség a helyzet javítására, különösen, ha a kínai állam folyamatosan újabb csereprogramokat indít. Azonban ez a folyamat elkerülhetetlenül felveti a finanszírozás kérdését is.
Ha a fogyasztás növekedését a GDP felhasználásának átalakításával, azaz strukturális modellváltással, a munkajövedelmek arányának emelésével érné el Peking, az nem csupán fenntartható, hanem kívánatos is volna. Ha azonban a jelenleg látható módon, az államadósságot csillagászati magasságokba lökve finanszírozza ezeket a programokat, azzal fából vaskarikát próbál csinálni, égeti a pénzt, de hosszabb távon nem ér el komolyabb eredményt. Mindazonáltal a valódi megoldás nem gazdasági, hanem politikai természetű, ám e téren nem várható változás Kínában belátható időn belül.
