Az a torzított valóság, amely megrázta a kiadói világot.

Napok óta egy szépirodalmi botrány izgatja a brit olvasók fantáziáját. Raynor Winn „Salt Path” (A tenger útja) című memoárja ugyanis nem az, aminek elsőre tűnik.

Mindeddig világszerte kétmillió példányban látott napvilágot, és ahogy azt e sorok írója is igazolhatja, érdekes sztorija, összetett karakterei, mértéktartó terjedelme, - angolul 288 oldal - révén baráti, helyi könyvklubok kedvencévé is vált a Salt Path című visszaemlékezés. A sors kifürkészhetetlenségének köszönhetően éppen akkor derült fény a művet körülvevő hazugságokra, amikor a mozikba került Gillian Anderson és Jason Isaacs főszereplésével készült megfilmesítése. A történetnek két folytatása is megjelent, a negyedik rész pedig már nyomdakészen várja a fejleményeket.

A The Observer tényfeltáró újságírói nyomozták ki, mennyire nem tükrözte az igazságot az elmúlt évek egyik legsikeresebb non-fiction könyve, mely Raynor (másik nevén Sally Walker) és férje, Moth 630 mérföldes, 1014 kilométeres kínkeserves gyaloglását kíséri végig a szélfútta South West Coast Pathon, az Anglia dél-nyugati partját követő szakaszon. A szívfacsaró "igaz" elbeszélés szerint az ötvenes évei elején járó házaspár rajta kívül álló okokból, majd egy rokon által átverve mindenét elvesztette, hajléktalanná vált, Motht pedig egy végzetes neurológiai betegséggel diagnosztizálták, alig néhány hónapos túlélésést jósolva neki. A tenger útjában megörökített anyagi, erkölcsi és fizikai megpróbáltatásokból Wynn és Moth mint a sokat emlegetett brit elszántság és kitartás megtestesítői igazi példaképekként kerültek ki.

A legújabb információk szerint az elszegényedésük nem volt annyira drámai, mint ahogyan azt a korábbi visszaemlékezések sugallják. A franciaországi Le Village du Droptban ugyanis birtokukban maradt egy ajándékozott ingatlan. Az igazi problémát azonban az okozta, hogy az író, aki 2012-ben elhunyt főnökét, Martin Hemmingst, 64 ezer fonttal, azaz közel 30 millió forinttal károsította meg. Ennek következtében őrizetbe vették, kihallgatták, de végül nem emeltek ellene vádat.

Az Observer munkatársai kétségbe vonták Moth corticobasalis degenerációjának (CBD) valóságtartalmát is, hiszen a minapi walesi filmbemutatón, majdnem egy évtizeddel a kilátástalan diagnózis után, igazán jó formában jelent meg. Pénzügyi megbízhatatlanságukat csak aláhúzza az az adalék, hogy a francia adóhatóság felé tetemes hátralékuk van.

A megsemmisítő megállapítások mind az írónőnek, mind férjének, de a kiadónak, a Penguin Random House-nak (PRH) is rendkívül kínos. Az immár 63 éves Winn-Sally 2300 szavas közleményben igyekezett tisztára mosni magát, az Observer jelentését pedig "rendkívül félrevezetőnek" nevezte. A Penguin változatlanul "megtámadhatatlanul becsületesnek" tartja a könyvet, hozzátéve, hogy "a lehető legnagyobb gondossággal járt el, de az íróval kötött szerződés is hitelességre kényszerített". Ettől függetlenül, rövid gondolkodás után jobbnak látta elhalasztani a negyedik kötet, az On Winter Hill októberre tervezett kiadását. A The Times véleménycikke hitetlenkedik: "Hogy a csudában fordulhatott elő, hogy egyetlen szerkesztő sem ment utána Walker sztorijának? Hogyan adta el az írónő a kiadói lektoroknak férje csodálatos felgyógyulását egy visszafordíthatatlan, súlyos mentális és fizikai fogyatékokkal járó betegségből?" A lap munkatársa szeretné megtudni, milyen változtatásokra került sor a könyv benyújtása és megjelenése között, melyek "oly szívmelengető kontúrokat adtak a Walkerek zűrzavaros életének".

Nagy kérdés, mi fog történni, hiszen Sally Walker lelkén komoly szerződésszegés szárad és a Penguin nyugodtan szakíthatna vele, ugyanakkor továbbra is jövedelmező bestsellerről van szó.

A vitát követően egyértelművé válik, hogy a botrány rávilágít a kiadói ipar gyenge pontjaira is.

A szerkesztők általában a középosztály tagjai, akiknek korlátozott ismereteik vannak a diverzitás fogalmáról, a jóléti szolgáltatások működéséről és a szegénység mindennapi valóságáról. A Times arra figyelmeztet, hogy a szerkesztők egy ideig kétszer is átgondolják, mielőtt kontroll nélkül publikálnának áldozatokról szóló történeteket, de várhatóan hat hónap elteltével visszatérnek a megszokott hanyagsághoz. Mások véleménye szerint a kiadók nem rendelkeznek a nyomozóhatóságok képességeivel, és nincs is elegendő kapacitásuk ahhoz, hogy alaposan utánajárjanak a tényeknek, amelyek sok esetben csak látszólagos valóságként jelennek meg.

Megkerestük a Könyvmolyképző Kiadót, amely a kötet magyar nyelvű megjelentetéséért felelős, hogy van-e valamilyen észrevételük a felmerült vitával kapcsolatban. Katona Ildikó kiadóvezető a következőképpen reagált: "Érdekes, hogy milyen váratlan fordulatokat hozhat az élet, még egy kiadó életében is, miközben igyekszünk a legjobb könyveket kiválasztani. Jelenleg várjuk, hogy kapunk-e hivatalos tájékoztatást a külföldi partnerünktől. Eddig még nem érkezett információ a tényekről. A tenger útja igazán kiváló olvasmány, amely sokat nyújt az olvasók számára. Meglepetten értesültünk a hírekről, és mi magunk is kíváncsian várjuk, hogy milyen eredményekkel zárul az ügy."