A tömeggyilkos, aki mindennél jobban szerette a családját - Beszélgetés Bettina Göringgal, Hermann Göring unokahúgával A történelem sötét fejezetei között ritkán találkozunk olyan személyiségekkel, akik a családi kötelékek és a morális felelősség ellentm

51 évesen vált édesanyává egy magyar színésznő, aki a családalapítás után nehéz döntés elé került: a válás mellett tette le a voksát kisgyermekes anyaként. Az élete új szakasza sok kihívást tartogatott számára, és a választás mögött személyes okok álltak, amelyek a boldogság és a jövő érdekében születtek. Az élet váratlan fordulatai és a színésznő tapasztalatai új fényben tüntetik fel a szülőséget és a párkapcsolatok dinamikáját.

Sokat beszélünk a 20. századi önkényuralmi rendszerek, népirtások túlélőiről és azok leszármazottairól. Az eltitkolt családi tragédiákról, a generációkon keresztül hordozott traumákról, amelyek feloldására gyakran csak az eseményeket átéltek unokái vagy dédunokái képesek.

Azonban a leszármazottak nem csupán az áldozatok örökségét hordozzák, hanem az elkövetők terheit is, ami szintén súlyos teherként nehezedik rájuk. Szembenézni azzal a ténnyel, hogy a szeretett apa vagy nagyapa mögött egy sötétebb múlt húzódik, hogy a kedves, segítőkész nagybácsi valaha tömeggyilkos volt, sokszor szinte lehetetlen feladat az érintettek számára. Ilyen helyzetekben a leggyakoribb reakció a tagadás, relativizálás vagy a hárítás: „Nincs közöm a felmenőim bűneihez.”

Bettina Göring eltérő utat választott a családi örökségétől. Hermann Göring unokahúgaként tudatosan döntött úgy, hogy szembenéz a múlt árnyékaival, és aktívan törekszik arra, hogy a felmenői által okozott szenvedést enyhítse. Őszinte elkötelezettséggel dolgozik azon, hogy a történelmi bűnök súlyát lecsökkentse, és ezzel saját magát is a gyógyulás útjára vezesse.

A helyzet talán annyival egyszerűbb volt, hogy a háború után, 1956-ban született. Családja belső házassági szokásainak köszönhetően Hermann Göring többféle módon is rokonává vált: Ilse, a nagyanyja, a saját anyja féltestvéréhez, Karl Ernst Göringhez, Hermann bátyjához ment feleségül, így a politikus egyszerre volt az asszony nagybátyja és sógora. Ebben az írásban nem is kíséreljük meg a bonyolult rokoni kapcsolatok kibogozását; a könnyebb érthetőség kedvéért végig Bettina nagybátyjaként hivatkozunk rá.

Bettina Göring történetét a magyar közönség először Cseke Eszter és S. Takács András „Diktátorok gyermekei” című dokumentumsorozatában ismerhette meg. Első könyvében, a „Drága bácsikám”-ban őszintén reflektál családja terhelt múltjára, feltárva nagyszülei szerepét a náci rezsim támogatásában, valamint a saját lázadó szellemét és identitáskeresését. A könyv hivatalos bemutatójára Cseke és S. Takács vezetésével egy pódiumbeszélgetés keretében került sor, amely során lehetőségünk nyílt beszélgetni a szerzővel.

- Mit gondol, mi lehet a magyarázata annak, hogy becsületes, tisztességes emberek is a náci ideológia támogatójává váltak?

Németországban abban az időszakban mély válságot élt meg a társadalom. Az első világháború veresége után hatalmas szegénység sújtotta az országot, és az emberek sürgősen kerestek egy erős vezetőt, aki képes lenne rendet teremteni. Kezdetben a nemzetszocialisták elnyerték a szavazók 20-30%-ának támogatását, de népszerűségük folyamatosan emelkedett. A háború utáni időszak új kihívásokat hozott, és a fiatalabb vezetők, akik a negyvenes éveikben jártak, ellentétben a már nyolcvan feletti Hindenburggal és a régi politikai elit tagjaival, frissességet és dinamizmust sugalltak. Sokan úgy vélték, hogy a nácik egy új, jobb világ lehetőségét kínálják.

Milyen mértékben volt jellemző a német átlagemberre a gyűlölet érzése ebben az időszakban?

Szerintem ez nem teljesen így van. Az emberek szenvedtek, új lehetőségeket kerestek, és nem hiszem, hogy a nehézségek közepette bármi mással foglalkoztak volna. A politikai vezetők gyakran hajlamosak a világot fekete-fehér kategóriákba sorolni, ellenségképeket gyártani, hogy ezzel mozgósíthassák támogatóikat. Ez a jelenség a világ minden táján jellemző, de Németországban ezt az extrém szintet mostanában olyan mértékben érték el, amire korábban még nem volt példa, főleg ilyen rövid idő alatt.

Amikor Hitler hatalomra került, számos olyan intézkedést hozott, amelyekkel a társadalom széles rétegének kedvezett, ezáltal népszerűsége folyamatosan növekedett. Az első öt évben, 1934 és 1939 között, a második világháború kitörése előtt, a német gazdaság dinamikusan fejlődött, és az emberek életszínvonala folyamatosan emelkedett; sokan biztonságban érezték magukat. Azonban ahogy idő teltével Hitler hatalma egyre inkább megerősödött, úgy minden fontos intézmény élére saját híveit ültette, ezzel megszüntette a lehetséges ellenállást, és senki sem maradt, aki megállíthatta volna a hatalom koncentrációját.

- Közben egy olyan karizmatikus személyiség tűnt fel, akiért a tömegek szívből lelkesedtek.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: - Valóban, a mítoszok szerint számos nő szívét hódította meg, de a valóságban, amikor szemtől szemben találkoztunk, nem tűnt túlságosan barátságosnak. Ezzel szemben a nagybátyám, Göring, valóban elbűvölő egyéniség volt; a középosztálybelieket is képes volt megnyerni a varázsával.

- Amikor Ön felnőtt, a 60-as, 70-es évek Nyugat-Németországában, érezhető volt bármiféle Hitler-nosztalgia?

- Nem igazán. Inkább a tagadás uralkodott, a téma szinte tabu volt. Nyilván az idősebb generáció, a régi nácik, titokban megőrizték a nézeteiket, de a nyilvánosság előtt nem vállalták fel őket. Néha, amikor kamaszkoromban barátokkal ültünk a parkban, hallottam, hogy valaki odaszólt: "A Führer idejében ezt nem engedték volna." Ekkor mindig megfagyott a levegő, és a szavak súlya nyomasztóan nehezedett ránk.

Mi, fiatalok teljességgel és hangosan ellene voltunk. Az idősebbek, akik átélték a háborút, nem szívesen beszéltek a traumáikról. Az elvesztett háború minden családot érintett: a németek 8 millió katonát veszítettek, csupa fiatal férfit. A túlélőknek kellett újraépíteni és működtetni az országot, köztük a régi náciknak. Az orvosok között és az államigazgatásban rengeteg korábbi náci volt. Tudni lehetett, hogy az én gimnáziumi történelemtanárom is közéjük tartozott, de nem hangoztatta a nézeteit. Így ment ez akkoriban.

Az antiszemitizmus létezése egy komplex és sokrétű jelenség, amely évszázadok óta formálja a társadalmi és politikai diskurzusokat világszerte. Történelmileg a zsidó közösségekkel szembeni előítéletek és diszkrétiók különböző kultúrákban és időszakokban megjelentek, számos okra visszavezethetően. Az antiszemitizmus nem csupán vallási vagy etnikai konfliktusként értelmezhető, hanem gazdasági, politikai és társadalmi feszültségek összefonódásaként is. A jelenség megértése érdekében fontos, hogy figyelembe vegyük a történelmi kontextust és azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak a zsidó közösségekkel szembeni diszkrétiók és ellenségeskedések kialakulásához.

- Nem, ott már nem éltek zsidók, így ez a téma teljesen hiányzott a társadalmi diskurzusból. Csak a 60-as években kezdtek az amerikaiak olyan dokumentumokat bemutatni a fiataloknak, amelyek rávilágítottak arra, hogy valaha létezett egy ilyen konfliktus. Ekkor találkoztunk először ezzel a kérdéssel.

A családjában mennyire foglalkoztak a múlt kérdésével?

- Szelektíven beszéltünk róla. Apám a háború alatt pilótaként szolgált, arról mesélt néha, és arról, hogy a nagybátyja - vagyis maga Hermann Göring - a Luftwaffe vezére volt. De nem volt szó a holokausztról és egyéb szörnyűségekről. Én magam 11 évesen tudtam meg ezeket, amikor láttam az említett dokumentumokat, és a döbbenetes képeket Auschwitzról, a halomban heverő holttestekről Teljesen lesokkolt, nem akartam elhinni. Ekkor még nem állt teljesen össze, hogy az én rokonom mennyiben volt felelős ezért. Néhány évvel később azonban elkezdtem kutatni.

Ez a hatvanas évek végén zajlott, egy különösen forradalmi légkörben. Az időszak szellemisége egyre több baloldali ifjúsági csoport megalakulását inspirálta, és én is részese lettem egy ilyen közösségnek. Ahogy mélyebben elmerültem a témában, fokozatosan világossá vált számomra a családom szerepe a történetek szövevényében.

- Megkérdezte a szüleitől ezekről a dolgokról?

Természetesen, íme egy egyedi változat: - Igen, de ők is csupán homályos információkkal rendelkeztek. A népirtás titokban zajlott. Az emberek felfigyeltek arra, hogy szomszédaik nyomtalanul eltűntek, de a gázkamrák létezéséről és hasonló borzalmakról nem hallottak. Az anyai nagyapám sejtett valami szörnyűt, hiszen a főnöke egy zsidó ügyvéd volt, akit szeme láttára hurcoltak el.

A nagyanyám, Ilse, a háború sötét időszakában a Német Vöröskereszt egyik magas rangú vezetőjeként tevékenykedett, így bizonyára rengeteg titkot tudhatott. Mégis, amikor évtizedekkel később szembesült a dokumentumokkal, amelyekkel én is találkoztam, mereven elzárkózott a valóságtól. Szépen eltolta magától a képeket, és határozottan kijelentette, hogy mindez nem lehet igaz. Azt, hogy mennyit tudott valójában, soha nem sikerült kiderítenem. Idősebb korára már szellemileg is megviselt volt, és elképzelhető, hogy az emlékek súlya túlságosan nehezedett rá, így képtelen volt felidézni azokat a fájdalmas pillanatokat.

A Göring család több tagja is jelentős pozíciókat töltött be a náci rezsim idején. Felmerül a kérdés: vajon Hermanon kívül mások is tudtak a holokauszt részleteiről?

Hadd pontosítsak: Hermann nem csupán tudott a "zsidókérdés végső megoldásáról", hanem ő volt az, akinek az elméjéből származott ez a borzalmas gondolat. Valószínű, hogy a nővére, Ole néni is sok mindennel tisztában volt, ami mindig zavarba ejtett engem. Ole néni számomra mindig is egy kedves és szerethető asszony maradt, ellentétben a nagyanyámmal. Néha még a Hitlert érintő kritikus megjegyzéseket is megfogalmazott. Ugyanakkor az a tény, hogy abban az időszakban Ausztriában élt, és örömmel fogadta a német megszállást, még inkább bonyolította a helyzetet. Egy levél is fennmaradt erről, amelyet egy későbbi könyvben olvastam, és megdöbbentett, hogy a nagynéném, akivel számos szép emlék köt, milyen áhítattal üdvözölte Hitlert.

Talán egy titkos zugban felfedezi, miért is érezte így.

Természetesen. A nácizmus egy olyan ideológiai rendszer volt, amely hasonlított egy vallási meggyőződéshez vagy szektához. Hitler figurája sokak számára a megváltást szimbolizálta. Ráadásul, ha valaki ellene is lépett fel, akkor az ő helyzetében milyen lehetőségei lettek volna?

Volt azonban egy öccsük is, Albert, aki az életét kockáztatva mentett zsidókat. Nem igazán tartották a kapcsolatot, de Hermann nem egyszer járt közben érte a hatóságoknál. Fontos volt neki a család minden nézetkülönbség ellenére. Amikor már hanyatlott a hatalma, 1944 végén és 45-ben, meg is üzente neki, hogy nem tudja tovább védeni.

Albert egy igazán különleges lélek volt. A hatvanas években távozott az élők sorából, de nem a legboldogabb körülmények között. A háború után nem talált magának munkát, ami mélyen megviselte. Élete végén sokan megemlékeztek róla, és sokan remélték, hogy a Yad Vashem Múzeum elismeri az ő bátorságát, és odaítéli neki a Világ Igaza kitüntetést. Sajnos ez a vágy nem valósult meg, pedig megérdemelte volna, hiszen mindaz, amit tett, a szeretet és az önfeláldozás példája volt.

A háború befejezése után a családtagok sorsa sokféleképpen alakult. Néhányan haza tudtak térni, ahol megpróbálták újraépíteni életüket, míg mások kényszerűségből elhagyták szülőföldjüket, és új világokat kerestek. A találkozások öröme és a fájdalmas búcsúk egyaránt jelen voltak, ahogy a családtagok próbálták feldolgozni a háború okozta sebeket. Az emlékek és a tapasztalatok, amelyek mindannyiukat formálták, szorosabb kötelékeket hoztak létre, de emellett sokszor új kihívásokkal is szembesültek. Mindezek mellett a szeretet és a remény továbbra is összetartotta őket, ahogy a jövő felé néztek.

Göring felesége és hatéves lánya, Edda, egy ideig házi őrizetben tartózkodtak. Edda, aki nemrégiben hunyt el, boldogtalan életet élt. Gyermekként hercegnőként nevelték, egy impozáns kastély falai között nőtt fel, ám a háború után minden megváltozott, és ezt a drámai átalakulást sosem tudta igazán feldolgozni. Később fogászati asszisztensként dolgozott, és édesanyjával élt annak haláláig. Időnként voltak rövid, szenvedélyes kapcsolatai, de soha nem kötött házasságot. Tudott arról, hogy a múlt feltárásával foglalkozom, és nem volt ellene, sőt egyszer beszélgettünk is erről. Azt mondta, hogy szerette az apját, és nem tudja rossz érzésekkel gondolni rá. "Nehéz életem volt" - mesélte, miközben a szemeiben a múlt fájdalma tükröződött.

A Göring névvel felnőni Németországban kétségkívül különleges és összetett élményt jelentett. A történelem súlya, amely e névhez kötődik, mind a múltban, mind a jelenben folyamatosan jelen van. A gyermekkorban valószínűleg sokan megkérdőjelezték a családi örökséget, és a név említése különféle reakciókat váltott ki: tisztelet, félelem, vagy éppen ellenkezőleg, elutasítás. A fiatal Göring-ek számára a társadalmi kapcsolatok és a barátságok kialakítása kihívásokkal teli lehetett, hiszen a név automatikusan sokféle előítéletet és elvárást hozott magával. A családtagok árnyéka, különösen a híres politikai figura, Hermann Göring, folyamatosan kísérhette őket, ami nemcsak a társadalmi interakciókat befolyásolta, hanem a saját identitásuk keresését is megnehezítette. Egyedi és saját utat keresni a történelem terhe alatt, miközben megpróbálják elkerülni a múlt bűneit, különösen nehéz feladat lehetett. A Göring név nem csupán egy egyszerű családnév, hanem a történelem egy sötét fejezete, amely folyamatosan emlékezteti viselőit arra, hogy a múlt hatással van a jelenre, és mindenkinek felelőssége van abban, hogy a jövő más legyen.

- Nem volt különösebb gond, hiszen ez egy elterjedt német családnév. Kevesen gondoltak arra, hogy a nagybátyámmal összefüggésbe hozzanak. Egy emlékezetes eset jut eszembe a szülővárosomból, ahol szintén sok Göring élt: egy taxisofőr, aki korábban a náci párt tagja volt, megkérdezte tőlem erről. Szóval, még a taxisofőrök között is akadtak, akik a múlt sötét árnyékaival éltek.

- Milyen tapasztalataid vannak más diktátorok utódjaival? Volt alkalmad találkozni velük?

- Himmler gyerekeiről tudok, ők a háború után is nácik maradtak. Olvastam róluk, de nem találkoztunk. Ugyanakkor ismerem Niklas Frankot, egy hírhedt náci, Hans Frank fiát. Nem találkoztunk, de beszéltünk többször. Az apja a második világháború alatt a megszállt lengyel területek főkormányzójaként sanyargatta a lakosságot. Niklas íróként és újságíróként ismert, és teljesen szembefordult az apja nézeteivel. Sokat írt az apja bűneiről, ami miatt a testvérei őt gyűlölték meg.

Az én családom pedig egy különös keverék, mert míg apai ágon nácik a felmenőim, anyám szülei antifasiszták voltak. Apám gyerekként nácik között nőtt fel, szerette Hermann bácsit, aki támogatta korán megözvegyült anyját, de túl intelligens volt ahhoz, hogy felnőttként ezek a nézetei megmaradjanak.

Amikor kamaszkorában felfedezte a családja terhelt múltját, megjelent Önben a bűntudat érzése?

Rendkívül zavarban éreztem magam. Úgy vélem, a német társadalom mélyen magába szívta a bűntudat érzését, és ez a mai napig kísérti őket. Ennek következményeként az ország továbbra is szinte feltétel nélkül áll ki Izrael mellett. Én is igyekszem elkerülni ezt a témát. Az én generációm vitte véghez ezt a munkát, míg a fiatalabbakat már nem annyira foglalkoztatja. A politikai vezetők azonban még mindig az én korosztályomból származnak.

Amikor a könyvet írtam, találkoztam olyan családtagokkal, akiket korábban nem ismertem, és hozzám hasonló tapasztalataik voltak. Ugyanakkor a gyerekeik, unokáik védelme miatt nem szívesen beszélnek erről nyilvánosan. Azt mondták, ők megharcolták a maguk harcait a hatvanas években, a gyerekeiket szeretnék ettől megkímélni. Nekik annyival egyszerűbb, hogy a családnevük is más.

- Holokauszt-túlélőkkel találkozott?

- Igen, többekkel. Túlélőkkel és a gyerekeikkel is. Csodálatos, gyógyító találkozások voltak, a többségük hálás volt érte. Izraelben a mai napig sok túlélő él, de már nagyon idősek, a nyolcvanas, kilencvenes éveikben járnak. Fiatalon is találkoztam eggyel Indiában, ő akkor a negyvenes éveiben járt. Beszélgettem Eva Korral, aki gyerekként került Auschwitzba, egy ikerpár egyik tagja volt, Mengele sokat gyötörte a kísérletei során, de végül túlélte. Csodás ember volt, azok közé a túlélők közé tartozott, aki azt mondta, meg kell bocsátani, és élni tovább az életet. Sok túlélő nem szerette emiatt. Pedig nem azt kérte, hogy felejtsenek, hanem azt, hogy próbáljanak megbocsátani és továbblépni, máshogy ugyanis nem lehet leélni az életet.