A nő egy különleges eljáráson ment keresztül, amely teljesen elmosta az emlékeit.

Mit tesz egy író, ha attól tart, elveszíti a memóriáját? Linda Boström Knausgard Napfénykór című regénye erre a kérdésre keresi a választ. A kötet magyarul a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.

"Mindig is óriási önbizalommal viseltettem saját írói képességeim iránt. Nem kellettek mások elismerései ahhoz, hogy tudjam: a szavaimnak ereje van. Még azokban az időkben is, amikor ritkán vetettem papírra gondolataimat, mélyen belül biztos voltam abban, hogy csak le kell ülnöm, és a szavak máris megjelennek" - vallja főhősünk. De mi történik, amikor az ember elkezdi elveszíteni a memóriáját? Hogyan teremthet az író, ha a memória már nem úgy működik, ahogy kellene? Az emlékek ködösödnek, a gondolatok szétszóródnak, és a kreativitás forrása is megfakulhat. Ilyenkor az író új utakat keres, talán a múlt darabjait gyűjtögeti, vagy éppen ellenkezőleg: felfedezi a pillanat varázsát, és megtanulja, hogy a jelenből is lehet inspirációt meríteni, még akkor is, amikor a múlt emlékei homályba vesznek.

A Napfénykór egy különös és fájdalmas utazást mutat be egy nő életében, akinek sorsa 2013 és 2017 között a kórház falai között zajlott. E nő harca, akit akarata ellenére elektrokonvulzív terápiával (ECT) sújtottak, feltárja a modern orvostudomány árnyoldalait. A "gyárnak" titulált intézményben, ahol a betegek sorban álltak a sokkolásokra, a kezelések következtében sokan elveszítették a múltjukat, és a valóságot már nem úgy élték meg, ahogy az valójában volt. A történet a felejtés és a fájdalom mélységeibe kalauzol, miközben a nő küzdelme a saját identitásáért és emlékezete megőrzéséért bontakozik ki.

Linda Boström Knausgård írásai mindig is a saját élményei köré épültek, mégis regényformában mutatta be őket, ahelyett, hogy önéletrajzi vagy memoár jelleggel közelítette volna meg a témát. Knausgårdot bipoláris depresszióval diagnosztizálták, és a pszichiátriai kezelés alatt álló szerző számára fontos volt, hogy tapasztalatait egyedülálló narratívába foglalja. Érdekes módon, a belső küzdelmei és a világképét formáló élményei révén nemcsak saját magát, hanem a szélesebb értelemben vett emberi létezést is reflektálta. Az írás számára nem csupán menekülés volt, hanem egy eszköz, amellyel a valóságot próbálta megérteni és feldolgozni.

Bár a kötet lapjain inkább a mély sötétséghez hasonlította az élményeit, őt mégis sokkal gyakrabban sújtották ezek a megpróbáltatások, mint ahogy azt előzetesen elképzelte. Tudta, hogy elérkezik az a pillanat, amikor a múltja ködbe vész, ezért elhatározta, hogy életének történetét papírra veti, hogy megörökítse mindazt, ami valaha volt.

A "gyárban" számos kérdést fogalmazott meg magában:

A kronológiai kereteket figyelmen kívül hagyva, a szerző emlékeinek szövevénye egy térbeli és időbeli ugrálásra invitál minket. Az egyre inkább sötétedő elme bontja le a lineáris narratíva rigiditását, és ezzel egy kaotikus, epizódokkal teli történés bontakozik ki előttünk. Az önéletrajzi ihletésű regényben a valóság és a képzelet határvonalai elmosódnak, miközben érzelmi csúcsok és mélységek között navigálunk, kísérve a szereplők bonyolult útját.

A kötet elsősorban a családra helyezi a fókuszt: Knausgard felidézi lányként, Karl Ove Knausgard (ex)feleségeként és anyaként betöltött szerepét, és több oldalról vizsgálja önmagát, kapcsolatait és feladatait. A gyermekkori szorongás és depresszió megjelenítése fel-felmerül a regényben, ám a szerző mintha maga is zavarban lenne, és vonakodva osztaná meg ezeket az emlékeket.

Bár az egész kötet a mentális egészségről, valamint a memória helyreállításáról szól, Knausgard megbízható elbeszélő. Önvizsgálata átlátható és követhető, hangvétele se nem kritikus, se nem sajnálkozó. A kötet úgy szól a szabadságról, hogy közben bemutatja, milyen egy mentális betegség fogságában élni, amiből aztán az ember a papírra vetett emlékei alapján kénytelen újjáépíteni magát.