A legfrissebb kutatások fényében úgy tűnik, hogy a magyarok egy kisebb csoportja indult el, míg a többség inkább a keleti területeken maradt.
A legutóbbi magyarországi tudományos konferencián érdekes nézeteltérések bontakoztak ki a régészek és nyelvészek között a nyelvünkbe beépült körülbelül 400-450 nyugati ótörök szó időbeli integrációjáról. A vita középpontjában állt az is, hogy mennyi ideig tarthatott a korai magyar törzsek vándorlása az Uráltól a Kárpát-medencéig. E témáról Klima László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Régészettudományi Intézete Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszékének emeritus tudományos főmunkatársa osztotta meg gondolatait. Szerinte nincsenek nyelvészeti akadályai annak, hogy a Nyugat-Szibériából érkező magyarok viszonylag rövid idő alatt assimilálhatták a török eredetű szavakat. Az interjú során számos izgalmas részletre derült fény.
Össze lehet-e kapcsolni a vándorlásnak és a szavak átvételének az idejét?
Bíborbanszületett Konstantin bizánci uralkodó szerint a magyaroknak volt egy másik nyelvük is. Ennek alapján jogosan feltételezzük, hogy az útnak indult magyar nyelvű, magyar etnikai tudatú népesség idegen nyelvű csoporto(ka)t is magába integrált. Oroszországi régész kollégák már korábban felvetették annak valószínűségét, hogy alkalmasint Nyugat-Szibériában, még a magyar vándorlás előtti időkben történhetett meg az első magyar-türk kapcsolatfelvétel.
Vagyis még az obi-ugor és a magyar nyelv elágazása előtt?
Azt hiszem, másra gondoltam. Az ugor kori török jövevényszavak mennyisége elhanyagolható, és számos kutató kétségbe vonja, hogy az ugor alapnyelvet beszélő közösség kapcsolatban állhatott egy ősi türk népességgel. A magyar nyelv önállósodásának időpontja a nyelvi adatok alapján nehezen meghatározható, és erről eltérő nézetek léteznek. A folyamat Kr. e. 2000-1000 között indult el, és körülbelül 500 évig tartott, így a nyelvi szétválás befejeződését a tudósok, akik viszonylag későbbi időpontot jelölnek meg, Kr. e. 500 körülire teszik. A nyugat-szibériai feltételezett magyar-türk érintkezés ennél később, a honfoglalás előtti évszázadokban történhetett. Nyugat-Szibériából a Kr. u. III. század végétől a VIII. század elejéig terjedő időszakban 13 temető került elő, közel 500 sírral. Ezekben a temetőkben három fő komponens figyelhető meg: a helyi, az északi és a déli. A helyi, erdős sztyeppei, korai bakaldai komponens jellegzetességei közé tartoznak a halomsírok lóáldozattal. A sírok földjében fellelt tűznyomok alapján a temetkezési rituálé során a gyászolók tüzet is gyújtottak. Az északi, tajgai típusú temetők egyik fő jellemzője a sírok sorba rendezése és a csónakba temetkezés szokása. A sírokba díszített kerámiatálakat is helyeztek, amelyek pecséttel ellátottak. A déli, sztyeppei temetkezések is halomsírosak, de ezekben egy halom alá csupán egy elhunytat temettek el, akinek lovát a sír fölé helyezték. E csoport esetében előfordul, hogy csupán lóbőrt helyeztek a sírra. A helyi és a déli komponens közös vonásokat mutat, de eltérnek a sírok tájolásában, és a déli csoport sírjaiban olyan kerámiaedényeket találtak, amelyek a közép-ázsiai, későbbi kusnarenkovói kultúrára emlékeztetnek. Ez a déli eredetű komponens valószínűleg egy protobulgár népesség öröksége lehet, ahogy Róna-Tas András fogalmaz. Érdemes megemlíteni, hogy a bakaldai és a kusnarenkovói régészeti kultúrák népessége is hozzájárulhatott a magyar etnogenezis folyamatához.
Addig is, amíg sikerül kideríteni és tudományosan bizonyítani, hogy a Nyugat-Szibéria déli régiójában megfigyelhető egyes régészeti jelenségek türk népességhez köthetők-e, mind a nyelvész, mind a régész, mind pedig a történész szakma elfogadta és használja Róna-Tas András egyszerűségében is szellemesen találó megoldását, amely szerint az átadó, vagy átadók nyugati ótörök nyelvet beszélő nép, vagy népek.
Van itt azonban egy másik, érdekes kérdés. Mi a bizonyíték arra, hogy a honfoglalás után nem történt török szavak átvétele? Ugyanis, ha vegyes, magyar-török nyelvű népesség érkezett a Kárpát-medencébe, a magyar nyelvű réteg dominanciájával, akkor folyamatosan épülhettek be nyelvünkbe török szavak a honfoglalás előtt, alatt és után is.
Egy érdekes történeti forrást idézve emelhetjük ki, hogy a honfoglalás utáni időszakban, körülbelül ötven év elteltével, a bizánci császár udvarába látogató két kiemelkedő személyiség, Bulcsú és Tormás – Árpád dédunokája – azt állították, hogy népük két nyelvet beszél, és mindkét nyelv ismerete széles körben elterjedt. Ezen kívül a bizánci uralkodó a magyarokat türk népként említi, ami érdekes betekintést nyújt a két kultúra közötti kapcsolatra.
Az 1055-ben keletkezett Tihanyi Alapítólevél meglepő módon nem tartalmaz török eredetű helységneveket, viszont számos magyar kifejezés fellelhető benne, például a "ruuozlicu" (rókalyuk) és a "fotudi" (Fadd). Ez arra enged következtetni, hogy a betelepült magyarok nem használták széles körben a más nyelvet, és hogy Bulcsú és Tormás bizánci útját követően a magyar nyelv dominálttá vált az adott időszakban. Anonymus feljegyzései szerint Taksony vezér időszakában "Bulárföldről", azaz Volgai Bulgáriából érkeztek népes kísérettel Magyarországra "némely fölötte nemes urak: Billa és Baks" (a fordítás Pais Dezső munkájából származik). Felmerül a lehetőség, hogy ők maguk is magyar származásúak voltak. A török nyelvi elemek hiánya a magyar államalapítás korában éppen e feltételezést erősíti. Érdemes megjegyezni, hogy a kutatók többsége Billát, Baksot és a velük érkezetteket bulgár származásúaknak tartja.
Lehetséges, hogy hasonló indíttatásból, mint ahogy a bizánci császár a magyarokat türk népként említette.
A X. század első felére datált sírokban gyakran bukkannak fel volgai bulgár érmék, azonban ezek, valamint a csontmaradványok, melyek régészeti és archeogenetikai szempontból egyaránt értékesek, nem árulják el, hogy a sírban nyugvó egyének milyen nyelvet beszéltek, és hogyan határozták meg identitásukat. Sándor Klára, a Szegedi Egyetem nyelvésze, nemrégiben egy konferencián felvetette, hogy a nyelvi átvételek mennyisége önmagában nem elegendő az átvétel időtartamának megítélésére. Két népesség, két nyelv kapcsolata ugyanis lehet rövid, de intenzív, vagy hosszabb, de lazább érintkezés is. A magyar őstörténet kutatóinak körében jól ismert Andrej Golovnyov orosz néprajztudós munkássága, aki bevezette a magisztrális (oroszul: magisztral = főútvonal) és lokális kultúrák fogalmát. E megkülönböztetés lényege: egy domináns vándorló vagy betelepülő csoport viszonylag rövid idő alatt is képes átadni nyelvét az általa megtelepedett közösségnek.
Akkoriban valószínűleg nem erőszakos módszerek jellemezték a történéseket, hanem inkább a kölcsönös előnyökre épülő haszonelvűség. A magisztrális kultúra képviselői talán megtanulták, vagy legalábbis megértették a helyi közösségek nyelvét, és ez a kölcsönhatás nem csökkentette a saját kulturális értékeiket. Ezzel szemben a helyi népek kultúrája új impulzusokat kapott, gazdagodva a találkozások által.
Úgy vélem, hogy nincsenek nyelvészeti akadályai annak, hogy a Nyugat-Szibériából útra kelő magyarok viszonylag rövid idő alatt magukévá tehették a török kifejezéseket. A régészeti bizonyítékok alapján a honfoglalók közvetlen elődei körülbelül 850 táján lehettek Etelközben, és ha 100-150 évvel korábban indultak az Uráltól, akkor ez bőven elegendő időt biztosított a török szavak integrálására. Ezen túlmenően, ha figyelembe vesszük, hogy a régészeti adatok szerint Nyugat-Szibériában valószínűsíthető egy korai magyar-türk kapcsolat, akkor gyakorlatilag értelmetlen nyelvészeti alapon vitatkozni a honfoglalás előtti vándorlás időtartamáról. Lehetett az hosszú vagy rövid, mindkét forgatókönyv lehetőséget teremtett a török szókincs átvételére.
Az archeogenetikai kutatások világossá tették, hogy a honfoglalók első generációja szoros, ötöd-hetedfokú rokoni kapcsolatban állt azokkal a személyekkel, akiket az Urál környéki temetőkben találtak, és akik szintén az adott időszakban éltek. Ha feltételezzük, hogy egy évszázad során körülbelül négy generáció fejlődött ki (bár valójában ez a szám magasabb is lehetett), akkor ez a megközelítés helytállónak bizonyul. Fontos hangsúlyozni, hogy itt nem csupán elméletekről van szó, hanem olyan természettudományos eredményekről, amelyek meglehetősen nehezen cáfolhatók.
Ha már genetika és Urál-vidéki rokonok: a legújabb eredmények alapján arra is gondolhatunk, hogy a magyarok kisebb csoportja kelt csak útra, a többség keleten maradt. Oroszországi régészek vetették föl, hogy a csijaleki kultúra népessége (a mai Baskíriában és környékén) a keleti magyarokhoz köthető. Ezt napjainkban genetikai adatok is megerősítik.
László Gyula egyik tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy jelentős mennyiségű szókincs csak akkor juthat el egy másik nyelvet beszélő néphez, ha azt egy jelentős népesség képviseli. Ebből adódóan felvethetjük a kérdést: ha valóban ennyi nyugati ótörök szót találunk a magyar nyelvben, nem lehetséges, hogy a nyelvi hatások egy nagyobb népmozgás részeként érkeztek? Más szóval, nem csupán elszigetelt török szavak kóboroltak a Kazár Birodalom területén, hanem együtt érkeztek a különböző török nyelvű népek, nemzetségek és törzsek, akik közösen tették meg az utat az Urál keleti vidékétől Levédián és Etelközön át a Kárpát-medencéig.
Úgy vélem, eddig erre a témára összpontosítottunk. Csak így történhetett meg mindez. A nyugat-szibériai első kapcsolatfelvétel után valószínűleg a Dél-Urál területén, a kusnarenkovói és karajakupovói kulturális közegben zajlott a legélénkebb türk-magyar érintkezés. László Gyula megállapítása teljességgel helytálló: a nyelvi elemeket csoportok hozták magukkal. Az Árpád-korban, sőt még később is, a betelepült német és szláv nyelvű közösségek számos, a mezőgazdasággal, állattenyésztéssel és államszervezéssel kapcsolatos kifejezést adtak a magyar nyelvhez. Az együttélés folyamata során olyan szavak érkeznek, amelyek a kereskedelemhez vagy a határ menti kulturális kapcsolatokhoz köthetők. Mindez pedig erősíti a kétnyelvűséget. Juha Janhunen, a finn orientalista szerint minden nyelv valahonnan ered, és csak néhány olyan létezik, amely a kialakulásának helyén is beszélik. A kétnyelvűség során az emberek gyakran észrevétlenül váltanak egyik nyelvről a másikra, mivel ez számukra teljesen természetes. Ezt számos mai, akár személyes tapasztalattal is alá tudnám támasztani.
Tessék mondani.
Egy nap, mikor még az ELTE Finnugor Tanszékén tevékenykedtem, egy kollégám váratlanul betoppant a szobámba, hogy a számítógépemen lemásoljon valamit. Valószínűleg éppen finn nyelven tartotta az óráját, mert észre sem vette, hogy finnül kezdett hozzám beszélni. Ez a helyzet jól példázza, hogy egy kétnyelvű közösségben az emberek gyakran automatikusan, magától értetődően váltanak nyelveket, anélkül hogy tudatosan figyelnének arra, éppen melyik nyelvet használják. A kollégám esetében ez a váltás nem zökkenőmentes volt, de végül is megértettem, mit szeretett volna mondani.
A vándorló magyarság az Urál hegységtől egészen a Kárpát-medencéig terjedő útja során délről török, északról pedig szláv népekkel alakított ki kapcsolatokat. Ezt a megállapítást a bizánci források is alátámasztják, ami politikai és hadászati szempontból is logikus. Hiszen a kazárok nem engedhették meg, hogy egy (akkoriban már) jelentős erőt képviselő népcsoport évtizedekig a birodalmuk központi területein tartózkodjon. Ez a helyzet teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a korai szláv nyelv számos kifejezése beépüljön a korabeli magyar nyelvbe, különösen a mezőgazdasággal és a mindennapi élet praktikus vonatkozásaival kapcsolatban.
Valóban lehetséges, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatos szláv jövevényszavak egy olyan életformát tükröznek, amely a letelepedett népekhez köthető, nem pedig a nomád vagy félnomád életmódhoz, amely a téli szállás körüli földművelésre korlátozódott. Az Etelközben rövid ideig tartózkodó magyarok mezőgazdasági gyakorlatai valószínűleg nem érték el azt a fejlettségi szintet, amelyet a szláv eredetű kifejezések sugallnak. Ez alapján arra a következtetésre jutok, hogy a földművelés szláv szókincse a Kárpát-medencei környezetben integrálódott a magyar nyelvbe.
Elég valószínűnek látszik az újabb (főleg régészeti) kutatások eredményei szerint, hogy az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó út közben két helyen is hosszabban időztek: Levédiában és Etelközben. Akár évtizednél is hosszabban. Ami nem azt jelenti, hogy a vándorló nomádok gyorsan áttértek volna a nagyállat-tenyésztésről a szántóvető mezőgazdaságra, de a szomszédjukban élő szlávok ezt tették.
Az etelközi leleteket a IX. század közepére datálják, tehát körülbelül fél évszázaddal a honfoglalás előttre. Kétségtelen, hogy őseink ekkor megismerkedhettek szláv szomszédaik földművelő gyakorlatával. Azt nem tudjuk bizonyítani, hogy az etelközi magyarok foglalkoztak-e mezőgazdasággal, de arra vannak adatok, hogy onnan folyamatosan végeztek felderítést mind a Kárpát-medence, mind pedig annak környéke irányában. Vagyis, amikor elindultak a honfoglalás után a "kalandozások", akkor ‒ legalábbis eleinte ‒ nem az ismeretlenbe indultak.
Ez felveti annak a kérdésnek a jogosultságát, hogy a "kalandozás" csak a Kárpát-medencében jutott eszükbe, vagy már a korábbi megállóhelyeikről is tettek hasonló kirándulásokat, csak azokról nincsenek írásos feljegyzések.
A történeti források alapján az etelközi magyarok a Krím-félsziget körüli kikötővárosokban szláv rabszolgákat értékesítettek. A volgai bulgárok évente hadjáratokat indítottak a szomszédos népek ellen, hogy onnan lovakat és nőket zsákmányoljanak. Ezt az eseménysort írásos dokumentumok is megerősítik. Ez a típusú "kereskedelem" jelentős jövedelmet biztosított a sztyeppei és erdős sztyeppei népek vezetői számára, így a magyar törzsi vezetők és katonai kíséretük is profitált belőle. A kalandozó magyarok a foglyul ejtett személyeket igyekeztek nemesfémekre, például érmekre és ékszerekre cserélni. Az így szerzett arany és ezüst alapot szolgáltatott a honfoglalóik ötvöseinek, lehetővé téve számukra, hogy értékes műtárgyakat készítsenek.
A népek társadalma, amelyek nyelveiből a bilincs, bíró, érdem, tanács, tanú és törvény szavakat átvettük, valószínűleg gazdag jogi és politikai hagyományokkal rendelkezett. Ezek a szavak arra utalnak, hogy a közösségekben komoly figyelmet fordítottak a jogrend fenntartására és a társadalmi igazságosságra. A bilincs a bűnözés elleni eszközként szolgálhatott, míg a bíró szerepe a konfliktusok rendezésében és a törvények betartatásában volt kulcsfontosságú. Az érdem kifejezés arra enged következtetni, hogy a társadalomban értékelték az egyének hozzájárulását a közösség jólétéhez, és a teljesítmények elismerése fontos szerepet játszott. A tanács szava arra utal, hogy a döntéshozatal nem csupán egyetlen személy privilégiuma volt, hanem közös megbeszélések és viták eredményeként született. A tanú szerepe pedig a bizonyítékok és a tények megerősítésére szolgált, ami a jogi eljárások során elengedhetetlen volt. Összességében ezek a szavak egy olyan társadalom képét rajzolják meg, amely értékeli a közösségi együttműködést, a jogi kereteket és az egyéni felelősséget, miközben a hagyományos normák és értékek betartására törekszik.
Mint ismeretes, ezek a kifejezések török gyökerekkel bírnak. E szavak nyomán elgondolkodhatunk azon, hogy a magyar törzsszövetség felépítése török példákra épült. A történelmi források, mint például a VII-VIII. századi orhoni feliratok, sajnos nem sok részletet tárnak fel a második Türk Kaganátus államszervezetéről, csupán annyit, hogy a türk állam gyakran háborúzott és számos népet hódított meg. A legyőzöttek egy részét besorozták a hadseregükbe. A Mongol Birodalom esetében tudjuk, hogy idegen földről elhurcolt mestereket alkalmaztak, akik nyilvánvalóan bizonyos privilégiumokban részesültek, például mentesültek a katonai szolgálat alól, és az adójukat a saját termékeik révén rendezték. E tényekből kiindulva valószínűsíthetjük, hogy a honfoglaló magyarságot is különböző státuszú emberek alkották, akik a hagyományok szerint eltérő jogokkal rendelkeztek. Az Árpád-kori helynevek alapján pedig arra következtethetünk, hogy bizonyos településeken mesteremberek éltek.
Mivel szakmai ismereteik révén rendkívül értékes hozzájárulást nyújtottak...
Természetesen, a kovácsok és szakácsok mint példák említése nem véletlen. Gondoljunk csak a mai Nagykovácsira és Nagyszakácsira, amelyek névadó mesterségekre utalnak. A székelyek, mint a határok védelmére hivatott közösség, különleges jogi státusszal bírtak. Az államalapítást követő évszázadok során a különböző jogokkal rendelkező egyének fokozatosan egyesültek, így jött létre az egységes jobbágyság Magyarország területén. E folyamat során a jogi keretek megőrizték a fent említett török eredetű kifejezéseket, ami nem meglepő, hiszen Géza és István idejében már ezek a szavak szerves részévé váltak a magyar nyelvnek.
Amikor a korai magyar népek a nomád állattenyésztésre tértek át az erdős sztyeppék vidékén, majd később a hatalmas, több százezer négyzetkilométeres legelőkön kezdtek legeltetni, természetesen felmerültek a tulajdonnal kapcsolatos kérdések és ügyintézési feladatok.
Mindenképpen szükséges volt megjelölni a szabadon legelésző állatokat. Ezek a jelölések, azaz a billogok, bizonyították a tulajdonjogot a bíróság előtt. A törvények betartása elengedhetetlen volt, és a lótolvajokat szigorúan megbüntették, bilincsbe verve őket.
