A legújabb kutatások szerint a kisgyermekek több mint fele már óvodás korukra elérte a médiafüggőség szintjét. E témáról D. Tóth Kriszta és Guld Ádám médiakutató folytatott érdekes beszélgetést, amely rávilágít a modern technológia hatásaira a fiatalok fe

D. Tóth Kriszta/WMN: Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy szeptember közepén üljünk le egymással. Most, visszatekintve az eltelt három hétre, úgy érzem, annyi minden zajlott körülöttünk, hogy az a beszélgetés egészen más irányt vehetett volna. Azonban a bevezető még mindig megmaradt volna.

Guld Ádám: Csak kapkodom a fejem én is, hogy milyen gyorsan eszkalálódnak a témák a közéleti kommunikációban.

D.T.K./WMN: Mi volt számodra a legmegdöbbentőbb esemény az utóbbi hetek magyar közéletében?

G. Á.: Az utóbbi években folyamatosan meglep, hogy a nyilvános beszéd mennyire a szélsőségek felé tolódott. Régebben azt hittem, hogy elérkezik egy pont, amikor a normalitás keretei visszaállnak, és beindul egyfajta önszabályozás. Jelenleg azonban nem igazán látom ennek a nyomait, ami aggaszt. Ez a jelenség nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is megfigyelhető: a közéleti diskurzusban egyre inkább felerősödik a figyelemért folytatott versengés, ami szélsebb állítások, vélemények és kijelentések ütközéséhez vezet. Mindig akad újabb téma vagy szereplő, amely eszkalálhatja a helyzetet. Ezt rendkívül problémásnak és kockázatosnak tartom, mert ennek következtében sok jelentős téma háttérbe szorul, és nem kapja meg a megérdemelt figyelmet.

A hírek élete sajnos túlságosan rövid, és sokszor úgy tűnik, hogy a lényeges események sorsa a sűrűn váltakozó témák tengerében elveszik. Az új hírek folyamatos áramlása, az ingerküszöb folyamatos emelkedése és a beszéd stílusa a szélsőségek irányába való elmozdulása mind olyan jelenségek, amelyek szüntelenül alakítják a médiát. Mindezek következtében sokszor alig van időnk arra, hogy alaposan átgondoljuk, mi történt valójában egy-egy ügyben, vagy hogy milyen következményekkel járt. A változások üteme hetente újabb meglepetéseket hoz, és ez az állandó mozgás csak fokozza a zűrzavart, ami a közbeszédet körülveszi.

D.T.K./WMN: Milyen folyamatokat indít ez el a médiát fogyasztó emberekben?

G. Á.: Először is, sokan tapasztalhatnak egyfajta általános kimerültséget, még azok is, akik mindennap követik a híreket. Emellett van egy másik, bonyolultabb pszichológiai jelenség is, amely szintén jelentős hatással bír;

az emberekben felgyülemlik a feszültség, amit a leggyakrabban a közösségi médiában vezetnek le. Emlékszem arra, amikor 2020-ban, a pandémia első időszakában a WMN megkeresett azzal, hogy mi történik a kommentszekciókban; mert akkor tényleg történt egy olyan tónusváltás, amelynek a hátterében a frusztráció, a feszültség és a meg nem értett folyamatok levezetése, kicsatornázása állt. És ez a folyamat 2020 óta durvul. Ami engem is sokszor meglep, hogy azt gondolnánk, hogy ezek a szélsőséges megnyilvánulások, mondjuk, fiatal felnőtt férfiaktól származnak, vagy kevéssé edukált társadalmi csoportokra jellemzőek - de ez nem igaz; ezek a csoportok is jelen vannak, persze, de nagyon sokszor nők, családanyák, nagymamák képesek olyan szélsőségesekre, ami tényleg meglepő.

D.T.K./WMN: Nem lehet, hogy az embereknek van egy olyan megélése, hogy: ezt szabad. Szabad így bánni, így beszélni a másikkal, szabad dehumanizálni, hiszen megteszik azok is, akiknek a hatalom a kezükben van. Ezt csinálják a képernyőn, a pulpituson, parlamentben, ez olvasható a plakátokon, hallható a podcastokban.

G. Á.: És ha a közéleti kommunikáció ilyen, azt ma már villámgyorsan átveszik a tömegek. A jelen idejű, valós térben zajló kommunikációnak van egy olyan jellemzője, hogy a szélsőségek kevésbé kerülnek felszínre, mert a fizikai jelenlétnek van egy kontrolláló ereje. De a beszélgetések, interakciók nagy része ma a virtuális térben zajlik, ami eltávolítja egymástól az embereket. Nincs meg az a percepció, hogy annak, amit kommunikálok, hatása van a másik emberre. Nem látom a fizikai reakciókat, az érzelmi hatást, a fájdalmat, a szomorúságot... És ez normálissá teszi azt a viselkedést, hogy ezen el se gondolkodjon.

D.T.K./WMN: 2025 őszén olyan agresszív nyelvezettel beszélnek egymással és egymásról a politikai ellenfelek, ahogy azt eddig elképzelni sem mertük. Gond nélkül pedofilozzák egymást, jelentik ki, hogy fel kéne négyelni, hogy ki kell nyírni, meg kell torolni... Egy határ átszakad, és átlökődtünk rajta mindannyian, az egész társadalom.

G. Á.: Igen, én is tapasztalom ezt az érzést.

Van egy határátlépés, egyértelműen. És óriási a felelőssége azoknak a nagy elérésű közszereplőknek, akik a nyilvánosságban megszólalnak.

Az utóbbi időszakban a populáris tömegmédiában végbemenő változások különösen figyelemre méltóak, és én is ezzel a területtel foglalkozom. A legnépszerűbb kereskedelmi műsorokban tapasztalható tartalmi durvulás egyre szembetűnőbb. Az elmúlt évek során alaposan nyomon követtem a szórakoztató műsorok fejlődését, és megdöbbentő, hogy a szereplők színvonala milyen drámaian megváltozott. Ma már olyan "trash" celebek kapnak főműsoridős képernyőidőt, akik korábban legfeljebb a Való Világ vagy a Mónika show keretein belül tűntek fel. Most pedig, mintha csak a valóságshow-k világát élnénk, egymásnak esnek a ringben, mindezt egy ország szeme láttára. Amikor a verbális agresszió már nem elég ahhoz, hogy fenntartsa a közönség figyelmét, és a szavak ereje kimerül, akkor a következő lépés az, hogy a cselekedetek következnek. Az, hogy a nézők számára az erőszakos tettek bemutatása válik a szórakoztatás eszközévé, aggasztó jelenség, amely arra figyelmeztet, hogy a média világában egyre inkább a szenzáció, és nem a tartalom minősége kerül a középpontba.

D.T.K./WMN: Épp a Sztárbox újabb évadának apropóján írta a WMN, hogy "a szórakoztatás céljából létrejött nyilvános agresszió legálissá és könnyen elérhetővé vált a műsor által, ami képes az egyébként is már az egekben lévő ingerküszöbünket is még feljebb tolni"...

G. Á. megállapításai szerint a kutatások azt jelzik, hogy a nézők különös szenvedéllyel viseltetnek azok iránt, akiket gyűlölni lehet, és sokan perverz izgalmat éreznek, amikor tanúi lehetnek annak, hogy ezek az emberek fizikailag megsérülnek. Számomra mérföldkőnek számít, hogy a szombat esti főműsoridőben egy valós és súlyos sérülés történt, amelyet az ország szinte teljes lakossága figyelemmel kísért. Az adatok világosan mutatják, hogy a közönség egyre inkább éhezik ezt a jellegű szórakozást.

D.T.K./WMN: Megértem, de végső soron ez egy tévéműsor, nem pedig a való élet. Mindenki valamilyen szerepet alakít itt, amiért pénzt kap...

G. Á.: Ez a te véleményed, de a nézők másképp látják. Ráadásul a konkrét műsor kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy a fizikai sérülések teljesen valóságosak.

D.T.K./WMN: Észrevetted, hogy a saját értelmiségi körömből próbálom megérteni a dolgokat, és ez bizony tévedés.

G. Á.: Pontosan, itt ülünk benne a buborékban mindketten. Egy kutatásunkból kiderült, hogy rengeteg szülő leülteti szombaton a gyerekeket a képernyő elé, mert hogy ez egy szórakoztató műsor. A szülőkkel párhuzamosan óvodapedagógusokkal is készítettünk interjúkat, amelyekből megtudtuk, hogy

amikor ezek a szériák mennek a tévében, akkor az óvodában az egyik legnépszerűbb játék a sztárboxozás, ahol a gyerekek egymást verik. Tehát az utánzásos típusú agresszió, és ennek a megélése egy csoportban teljesen világosan megmutatkozott.

D.T.K./WMN: A média szerepe kétségtelenül fontos az interperszonális agresszió növekedésében. Ugyanakkor nehezen tudom elfogadni, hogy kizárólag a médiát okoljuk az erőszak elszabadulásáért. Olyan, mintha a szülőknek nem lenne meg a saját döntési lehetőségük.

G. Á.: Természetesen, ez egy rendkívül összetett téma, amelyben sok szereplő érintett. Először is, az államnak kiemelkedő szerepe van a jogi keretek megteremtésében, például abban, hogy a média hogyan működhet és milyen szabályok vonatkoznak rá. De nem szabad megfeledkeznünk a tartalomgyártókról sem, legyenek azok influenszerek, online platformok vagy hagyományos tömegmédia. Az ő felelősségük is egyértelmű. Ráadásul a szülők szerepe is kulcsfontosságú ebben a helyzetben. Az utóbbi három-négy hét során számos oktatási intézményben jártam, és folyamatosan hallom az ottani tapasztalatokat, valamint a kutatási eredményeket, amelyek azt mutatják, hogy már hároméves korban, amikor a gyerekek belépnek az óvodába, a médiafüggés jelei kezdenek megjelenni. Egyes magyar kutatások szerint ennek aránya akár 50-60 százalékra is rúghat.

D.T.K./WMN: A legfrissebb kutatások szerint a kisgyermekek több mint 50%-a már óvodáskorukra médiafüggővé válik.

G. Á.: Pontosan. A gyerekek egyre nehezebben tudnak fókuszálni, és észlelhető a részképességeik fejlődésének késlekedése, például a beszédfejlődésük is elmarad. Szociális készségeikben is komoly problémák mutatkoznak, nehezen alakítanak ki kapcsolatokat a kortársaikkal és az óvónőkkel. Az elvonási tünetek is egyre gyakoribbak, az óvónők pedig arról számolnak be, hogy kontrollálhatatlan érzelmi kitörések fordulnak elő. Ez a jelenség sokkal gyakoribb, mint két évtizeddel ezelőtt. Nemrégiben az egyik előadásom után egy csecsemőgondozóval beszélgettem, aki megosztotta velem, hogy gyakran tapasztalja, hogy a szülők a bölcsőbe mobiltelefont helyeznek a pár hónapos babájuk mellé. A gyerekek érdeklődése a színek és hangok iránt megnyugtatja őket, sőt, sokszor a telefonra alszanak el. Ez egy rendkívül aggasztó jelenség, amely újabb szintet jelent a problémák sorában. Fontos, hogy tudatosítsuk, hogy a mai gyerekeket sok esetben olyan Z és Y generációs szülők nevelik, akik maguk is médiafüggők, és gyakran nincsenek tisztában a saját problémáikkal. A túlzott médiahasználat következményeit pedig átadják a gyermekeiknek, ezzel tovább örökítve a viselkedési mintákat.

D.T.K./WMN: Tavaly szeptemberben, amikor életbe lépett az a szabály, amely megtiltotta a gyerekeknek, hogy mobiltelefont hozzanak az iskolába, emlékszem, hogy te ezt pozitívan fogadtad. Most, hogy eltelt egy év, mit tapasztaltok, milyen hatásai lettek ennek a döntésnek?

G. Á: A háttérben az áll, hogy a kutatások eredményei szerint az otthoni környezetben a szülők túlnyomó része nem állít fel korlátokat az eszközhasználatra vonatkozóan.

D.T.K./WMN: Sokak számára, még ha akarnák is, valószínűleg nehezen menne, hiszen a gyerekek és a telefonjaik közötti kötelék szinte lehetetlennek tűnik kívülről irányítani.

G. Á: Ez igaz. De a legtöbb szülő nem is veszi észre, vagy nem gondolja, hogy a gyereke iskolanapokon is hat-nyolc órát telefonozik vagy videojátékozik. Ennek a káros kulturális-társadalmi hatásait, különösen a fiatalok esetében, egyértelműen látjuk, de mivel a szülők nagy többsége nem képes a regulációra, ezért azt mondja a döntéshozó, hogy ő először az oktatási környezetben tud belenyúlni a rendszerbe. Legyen az iskola egy olyan safe space, ahol a gyerek funkcionálisan, egy adott szituációban egy adott feladatra előveheti az eszközt, de egyébként nem. Én ezzel egyetértek. És az elmúlt egy évben azt hallom a pedagógusoktól, hogy azokban az iskolákban, ahol a nulláról kellett elindítani ezt a rendszert, ott az első 3-4 hónap katasztrófa volt, de aztán elindult egy normalizálódási folyamat. Előkerültek a kártyák, társasjátékok szünetekben, és azt látják, hogy a gyerekek beszélgetnek egymással. De persze, vannak iskolák, amelyek a szülőkkel összekacsintva kijátsszák a szabályozást. Egy természetes fejlődési folyamat zajlik, és érdemes megbocsátónak lenni a szülők, a társadalom és az intézmények felé is; mert iszonyú gyorsan történik a változás.

Olyan mértékű átalakulásokon mentünk keresztül, mint amilyeneket korábban egy egész generáció tapasztalt meg és dolgozott fel az életének során. Az elmúlt öt év eseményei valódi paradigmaváltást hoztak, amelyeket most mi élünk át.

Ezzel rendszerszinten lépést tartani óriási kihívás, törvényszerű, hogy időnként elbukunk dolgokat.

D.T.K./WMN: Legújabb könyvetek, a Médiatérkép, Alvin Toffler amerikai társadalomtudós és jövőkutató 1970-es évekbeli elméletére épít, amely a változás betegségéről szól. Ebből a perspektívából nézve világosan látható, hogy egy olyan korban élünk, ahol a változások egyre gyorsabban és egyre érthetetlenebb formában következnek be. A technológia robbanásszerű fejlődése, amely sokszor félelmet kelt, a társadalom pszichés állapotának romlása, a biztonságérzetünk elvesztése, a globális politikai feszültségek, az általános szorongás növekedése, a közéleti agresszió fokozódása, és nem utolsósorban a média iránti függőségünk – mindezek együttesen egyfajta tökéletes vihar képét festik elénk. Az érzésem az, hogy a világunk egyre inkább egy zűrzavaros, kiszámíthatatlan hellyé válik, ahol a stabilitás és a biztonság keresése egyre nehezebb feladattá válik.

G. Á: Tényleg olyan ez, mint a tökéletes vihar, ráadásul ezek öngerjesztő folyamatok, amelyben az egyes tényezők önmagukban is eszkalálódnak, de egyenként is hatással vannak egymásra. Viszont látok pozitív jeleket!

D.T.K./WMN: De izgalmas, mik is ezek pontosan?

G. Á: Léteznek bizonyos törvényszerűségek. Az olyan erős megatrendek, mint a digitalizáció és a digitális média, előbb-utóbb előhívnak olyan mikrotrendeket, amiből sok van, de nem tudod, melyik nő majd fel ellentrenddé. Most azok a jelenségek tűnnek ilyen ellentrendnek, mint a tudatos lassítás, a valódi, élő közösségi összekapcsolódás, a visszatérés egy analóg, természetközelibb életmódhoz.

D.T.K./WMN: De vajon nem a kiváltságos osztályok előjoga a lelassulás?

G. Á: Valóban így van. Egyrészt ez egy tudatállapot, másrészt valóban szükség van anyagi forrásokra is a megvalósításhoz. Érdekes módon a trendek gyakran először a magasabb iskolai végzettséggel rendelkező csoportok körében bukkannak fel, majd fokozatosan terjednek tovább, míg végül széles körben elérik a társadalom más rétegeit is.

D.T.K./WMN: Az a benyomásom, hogy a társadalmi és egyéni feszültségek fokozódnak, mivel sok dolog és annak ellentéte egyszerre van jelen. Az emberek számára nehéz megítélni, hogy mi fog kibontakozni, mi fog dominálni a helyzetekben. Már önmagában is ellentmondásos, hogy görgetjük a TikTok-ot és az Instagramot, miközben egy rövid videóban azt látjuk, hogy valaki a világ másik végén éppen lelassít, ezt pedig gondosan esztétizálva dokumentálja és osztja meg.

G. Á: A pandémia időszakában én is felfedeztem a kastélyfelújítások izgalmas világát.

D.T.K./WMN: A médiafogyasztó mára nem csupán passzív néző, hanem aktív producerré, tartalomgyártóvá vált. Átvette a hatalmat, ahol a viralitás a főszereplő, és az idő, valamint a kedv a tényellenőrzésre és a normakontrollra már rég eltűnt. Nincs többé kapuőr, aki szűrné a beáramló információkat. Az igazság utáni világban az álhírek szabadon terjednek, és úgy tűnik, hogy a valóság már nem is számít; az a lényeg, hogy ki birtokolja a narratívát és ki tudja elérni a legszélesebb közönséget.

G. Á: Létezik egy rendkívül szűk, exkluzív csoport, amelynek tagjai számára fontos, hogy a tartalom, amit fogyasztanak, hiteles és valódi legyen. Az emberek többségénél azonban azt tapasztaljuk, hogy már a bevezető rész sem kelt bennük érdeklődést. Elég csupán egy figyelemfelkeltő cím és egy vonzó kép, hogy azonnal véleményt nyilvánítsanak.

D.T.K./WMN: Természetesen az álhírek és az áltudomány már régóta jelen vannak a társadalomban, de a közönség mérete most már igencsak eltérő. Az igazi újdonság abban rejlik, hogy a legabszurdabb információk is szinte azonnal elérhetik a nagy tömegeket. A Brexit népszavazás, a 2016-os amerikai elnökválasztás, valamint a Cambridge Analitica ügy már világosan megmutatta, hogy az álhírek eszközként használhatóak a politikai hatalom megszerzésére.

G. Á: Ez szerintem is félelmetes.

Az álhírek mennyisége és a terjedésük sebessége valóban aggasztó. Ami azonban a legaggasztóbb, az a technológiai fejlődés szintje, amely lehetővé teszi az információk manipulálását. A mesterséges intelligencia elterjedése teljesen új dimenziókat nyitott meg a hamisítványok világában, új kihívások elé állítva a társadalmat.

Jelenleg ott tartunk az átlagos felhasználói közegben, hogy képesek vagyunk olyan állóképeket létrehozni, amelyekről már senki sem tudná megmondani, hogy valódiak vagy sem. A mozgóképeknél viszont még a legélesebb szemű nézők is észlelhetnek apró eltéréseket, amelyek arra utalnak, hogy valami nem stimmel.

D.T.K./WMN: A Karmelita teraszáról a miniszterelnök egy szempillantás alatt gólt lő Magyar Péternek, aki a kapuban kétségbeesetten próbálja megállítani a labdát, de végül csak összeomlik a háló előtt.

G. Á: Igen, pontosan így van. Ez az a szakasz, ahol a felhasználók jelentős hányada már nem tudja megkülönböztetni a valóságot a digitális tartalmaktól. Ráadásul ott a generációs eltérés is: míg egy fiatal felnőtt még képes észlelni a hamisítványokat, addig a szülei valószínűleg már nem, a nagymamája pedig szinte biztosan nem fogja észrevenni.

D.T.K./WMN: Egy olyan kritikus pillanatban, mint amilyen a választások időszaka, az önmegtartóztatás és az önszabályozás kulcsszerepet játszik abban, hogy megakadályozzuk a tömegek manipulálását. Az érzelmek és a feszültségek fokozódásával érdemes tudatosan odafigyelni arra, hogy ne engedjünk a félrevezető információknak.

G. Á: Igen. És ha meg tudja csinálni, ha van rá erőforrása és szándéka, akkor meg fogja csinálni az adott szereplő.

D.T.K./WMN: Akit csak kérdezek, mindenki sokkal keményebb választási kampányra számít, mint eddig valaha. Még csak az elején vagyunk, mi lesz itt még?

G. Á: Teljesen lehetséges, hogy ebben a kampányban alkalmazni fognak egy olyan manipulációt, amely a mesterséges intelligencia legújabb vívmányait használja. Miért is ne? A hanggeneráló technológiák már olyan kifinomult szinten állnak, hogy könnyedén előállítható egy olyan felvétel, amelyről bárki elhinné, hogy valódi beszélgetés zajlott le.

D.T.K./WMN: Akkor, amikor nagyhatalmak vezetői állnak ki és hazudnak a világ szemébe, adott esetben nyilvánvalóan tudománytalan butaságokat harsogva óriási meggyőződéssel, és ez villámgyorsan elterjedve tömegek valóságává válik. Akkor, amikor a hazugságra mondják, hogy valós és a valóságra, hogy hazugság, szóval ebben a helyzetben, a tökéletes vihar szemében állva, mi a dolgunk? Tartalomelőállítóként, médiakutatóként, fogyasztóként, szülőként, mit tudunk tenni?

G. Á: Az, hogy mennyire erodálta a politika és a közbeszéd az utóbbi évtizedekben a tudománynak a helyzetét, szerepét, az megbocsáthatatlan.

Az, hogy gyakorlatilag mindent meg lehet kérdőjelezni, az elképesztően káros. Amikor komplett társadalmi rendszerek hitét ingatjuk meg a tudományban - legyen szó a klímaváltozásról, a covidról vagy bármi másról, ami elemi hatással van az életünkre -, az szerintem egy irtózatosan nagy bűn.

D.T.K./WMN: Márpedig a tudományos vélemények meglehetős versenyhátránnyal indulnak az álhírekkel és a konteókkal szemben.

G. Á: Áh, ebben a típusú nyilvánosságban a tudomány nem tud versenyezni a fake news-zal. A tudományos tudás jellemzően komplex, összetett, gyakran nehezen megérthető, míg az álhírnek épp az a meggyőzési mechanizmusa, hogy borzasztó egyszerű, könnyen befogadható és nyolc osztállyal is nagyjából felfogható. Az eredeti kérdésedre válaszolva: vissza kellene mennünk az oktatás minőségéhez. Ott kellene rendbe tenni a dolgokat - és nemcsak itthon, Amerikában és máshol is gondok vannak -, megtanítani a gyerekeket például a kritikus gondolkodásra,a médiatartalmak értelmezésére, a hatások befogadására, a forráskritikára. A másik irány, arra a kérdésre, hogy mi a dolgunk, inkább utópisztikus;

el kellene engedni az elképesztően profitorientált magatartásmódot. Mert, ami most negatív trendként erősödik a médiában, az nagyon erősen összefügg azzal, hogy a média egy bevételtermelő gépezet. És a profit az elsődleges.

Minden olyan cím mögött, ami az emberek figyelmét megpróbálja felkelteni, amögött kattintások vannak, és minden kattintás mögött valakinek - leginkább a nagy globális platformoknak - csenget a kassza.

D.T.K./WMN: És, hogy mondod meg a kapitalizmus biciklijének, hogy álljon már meg egy pillanatra? Hát azonnal eldől.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: G. Á: Abszolút. Csak gondoljunk bele, amikor a hatalmas platformok, mint a Meta, Google, TikTok és mások manipulálják a gyerekek figyelmét, és az algoritmusokkal úgy programozzák őket, hogy függővé váljanak és folyamatosan fenntartsák a fogyasztás mértékét, az valóban komoly veszélyt jelent.

D.T.K./WMN: Nos, mit tehet egy szülő, egy ember ebben a kaotikus és zűrzavaros időszakban, amikor úgy tűnik, hogy egyre inkább a tökéletes vihar közepébe sodródunk?

G. Á: Nekem az a véleményem, hogy ezen a viharon át kell mennünk, ezt elkerülni nem lehet már. Kevéssé valószínű, hogy valaki, aki a profitban érdekelt, majd magába száll és azt mondja: "ja, srácok, ezt nem csináljuk tovább". Én nem hiszem, hogy egy komolyabb, fájdalmas átrendeződés nélkül meg lehet úszni.

D.T.K./WMN: Valóban szükség van egy drámai átalakulásra?

G. Á: Talán nem, de szükség van egy nagy pofára esésre a társadalom számára. Ezt a hatalmas leckét például a mesterséges intelligencia is elhozhatja nekünk.

D.T.K./WMN: Akkor hát, emeljük a kezünket, és készüljünk fel az elkerülhetetlen végkifejletre?

G. Á: Semmiképpen sem! Ebben a hihetetlen digitális káoszban, aminek most is részesei vagyunk, már két generáció jelentős része szenvedett el komoly következményeket. A Z generáció és az Alfa generáció tagjainál nemzetközi kutatások világosan mutatják, hogy a túlzott médiakonzumálás súlyosan hatott rájuk. Gyakorlatilag teljesen szabad kezet adtunk nekik a digitális tartalmak világában, és ennek következtében szinte korlátlanul elmerültek a virtuális térben.

D.T.K./WMN: Tegyük hozzá, hogy a szüleiknek nem volt tudása, tapasztalata, így eszközeik sem arra, hogy megállítsák ezt a folyamatot. Sok idősebb Z generációs számol be arról - ma már -, hogy úgy érezte: egyedül hagyták ebben.

G. Á: Sok önreflexív szülő nyíltan beszél arról, hogy nem tudta pontosan, mit is csinál. A jelenlegi Z és Alfa generációk szülőinek először kellett szembesülniük azzal a kihívással, hogy valami digitális iránymutatást nyújtsanak a gyermekeiknek. De hogyan lehetne minimalizálni a sérüléseket ebben a folyamatban? Ezek a fiatalok már régóta használják azokat az eszközöket, platformokat és alkalmazásokat, amelyekről a szüleik csak hónapokkal később szereznek tudomást. 2025 január elsejétől pedig már a Béta generáció tagjai lépnek színre, és ha a bizakodó oldalamat nézem, remélem, hogy ők olyan környezetbe érkeznek, ahol ezek a problémák már alaposabban kidolgozottak.

A média és a technológia folyamatos fejlődése során mindig is megfigyelhettük, hogy új eszközök megjelenése pánikot generál. Gondoljunk csak a XVII. század végére, amikor az angol regény, mint újdonság, sokak számára a legveszélyesebb médiumnak számított, amely az embereket, különösen a fiatalokat, erkölcsi romlásba taszíthatja. Ez a félelem végigkísérte a nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió megjelenését is, és a lista még hosszabb is lehetne. Azonban eddig sikerült túllépnünk ezeken a kihívásokon. A digitális médiakörnyezet is számos gyermekbetegséggel küzd, de valószínű, hogy ezt a problémát is meg fogjuk tudni oldani. Előbb-utóbb megtaláljuk a módját, hogy navigáljunk a nehézségek és a veszélyes helyzetek között, hiszen más választásunk nincs.