2024: lépésről lépésre haladás és száguldás a jobb irányba
Olvasom a különböző szerzők összefoglalóit, akik a fordulat évéről, áttörésről, ilyesmikről értekeznek. Biztos igazuk van, hiszen eddig is mindig igazuk lett. (Soha, semmiben).
Idén a Nemzeti Együttműködés Rendszere, bár számos fájdalmas veszteséggel kellett szembenéznie, mégis jelentős lehetőségekre tett szert mind a bel-, mind a külpolitikában. A gazdaság teljesítménye azonban továbbra is komoly aggodalmakra ad okot; Nagy Márton optimista nézetei mögött nem igazán látszanak azok a pozitív folyamatok, amelyekre építkezik. Ha a gazdasági miniszter ambiciózus növekedési tervei nem teljesülnek, akkor a várt 1,5-2 százalékos gazdasági növekedés aligha lesz elegendő ahhoz, hogy eloszlassa a széleskörű pesszimizmust. A helyzetből még bármi alakulhat, hiszen a rendszer stabilitásának egyik kulcsa a középréteg életkörülményeinek fokozatos javulása volt. A Fidesz szavazótábora folyamatosan bővült a 2014 és 2022 közötti időszakban, és ez a növekedés szoros összefüggésben állt a reálbérek alakulásával.
Ráadásul a távlatok sem ígérnek túl sok jót. Az ország hosszú-hosszú évek óta leginkább a német gazdaságtól függ, hiába a kínaiakkal kötött üzletek, hiába Trump győzelme és az abból eredő esetleges kedvezmények, hiába a szankciók lassankénti elmaradozása,
Ennek ellenére - mint említettem - a magyar kormány kedvező fejleményekkel is számolhat.
Kétségtelen, hogy Donald Trump visszatérése mindennél fontosabb téma, amit négy évvel ezelőtt senki sem gondolt volna, kivéve talán a magyar miniszterelnököt. Pressman nagykövet éles szemmel vette észre, hogy Orbán Viktor a diplomáciai normák és a megfontolt megközelítés kereteit messze elhagyva állt ki a régi-új elnök mellett. Ennek következményeként Orbán a modern történelemben egyedülálló helyzetbe került, hiszen hasonló körülmények között még nem volt magyar vezető. Trump személyiségéből fakadóan persze nem lehet biztos recept a sikerre, de talán nem is érdemes csupán őt egyedül mérlegelni. A magyar miniszterelnök számára akár a távoli barát puszta jelenléte is elegendő lehet ahhoz, hogy súlyt adjon a kontinens egyre bonyolultabb politikai játszmáiban. Az Egyesült Államok érdekeivel szemben ugyanis nem létezik határozott és egységes európai irányvonal, amely széles társadalmi támogatottságra épülne.
Az év végére megbukott a francia és a német kormány is. Hatalomra ugyan nem került, de megnyerte a választást az osztrák - fogalmazzunk így - szélsőjobb. A két éve hivatalba lépett poszt-posztfasiszta Giorgia Meloni kormányzása szinte sosem tapasztalt stabilitást hozott Olaszországban. Egyértelműen szocialista-szociáldemokrata dominanciájú kormány csak mutatóban maradt az unióban (Spanyolország mellett kisebb államokban), és meg kell említeni, hogy a már unión kívüli, de még jelentős tényezőnek számító Egyesült Királyságban ugyan munkáspárti kabinet alakult az idén, de győzelmét csak a konzervatív tábor széthasadásának köszönheti. A pillanatok alatt rekord-népszerűtlenné váló Keir Starmer kevesebb szavazót tudott maga mögött fölsorakoztatni, mint Jeremy Corbyn vereséget szenvedett Labourje öt évvel ezelőtt.
A már említett Ausztria mellett ez történt Lengyelországban, ahol Donald Tusk egy csiricsáré koalíció élén igyekszik vezetni az országot, amely koalíciót csak az előző éra heves elutasítása és a keleti határon dúló háború tartja egyben. Ennél is bizarrabb a leköszönt francia kormány látványa. A dörzsölt, nagy túlélő, volt szocialista Macron egy kipróbált gaulle-istát kért föl kormányfőnek, akinek a sorsa viszont olyan extravagáns, kis baloldali szervezetek kezébe került, amelyek az ötödik köztársaság történetében nemhogy a kormány, de a parlament közelébe se nagyon juthattak.
Mindez a következőket jelenti. Kihívóként egyre inkább radikális jobboldali alakulatok lépnek föl, vagy már át is vették az állami irányítást. Baloldalon a sokszorosan kormányviselt, elszíntelenedett pártok és az életvezetési tanácsokkal operáló progresszívba csapó zöldek újhullámos alternatívái a görög Szirizától a spanyol Podemosig, az olasz 5 Csillagtól a francia Mélenchon változatos nevű tömörüléseiig a közélet tartós szereplőivé váltak, vagy éppen még újhullámosabb formáció lépett színre, mint Németországban a Die Linke mellé Sahra Wagenknecht szövetsége. De még az Osztrák Kommunista Párt is elkezdett életjeleket mutatni. Több helyen ez azt eredményezi, hogy a német szocdemek 1959-es, marxtalanított Bad Godesberg-i programját követő menedzserbaloldal és a születésekor radikális rendszerkritikus, mostanra középosztályi identitáspolitikát folytató zöld mozgalom ismét osztályharcos kihívással néz szembe.
A két oldal együttes vizsgálatakor világossá válik, hogy...
már nem tudják megszabni, hogy ki számít szalonképesnek, a közélet teljes értékű résztvevőjének. Valahol erre már kísérlet sem történik. A győzelméig a szocialista pártcsaládban tanyázó Robert Fico vezette Smer - nem először - a nyíltan szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párttal lépett koalícióra. Míg Hollandiában a miniszterelnököt ugyan nem, de a kormány legnagyobb erejét Geert Wilders euroszkeptikus, bevándorlás- és muszlimellenes pártja adja.
Magyar szemszögből, pontosabban a magyar kormány mozgástere szempontjából a fentiek nem minden elemükben okoznak egyértelmű könnyebbséget. Pedig az uniós pénzek nagy részétől elzárt ország vezetése számára az Orbánnal ellenséges baloldal gyengülése jó hírnek kéne számítson. Azonban ez nem ilyen mechanikusan működik. A leköszönő Olaf Scholznál a CDU kancellárjelöltje, Friedrich Merz jóval háborúpártibb. Az ellenzékben Orbán Viktorral majdnem testvéri viszonyt ápoló Meloni kormányon már sokkal távolságtartóbb, mérsékelt, középre húzó karakterét próbálja mutatni. A kormányukat kívülről támogató Svéd Demokraták, akik körében Orbán ikonikus figurának számított, a NATO-csatlakozási huzavona idején kiszerettek a magyar miniszterelnökből. Hiába inkább jobboldali az első teljes kormányzati évet záró lengyel koalíció, a Jog és Igazságosság tavalyelőtti ellenzékbe szorulásával Orbánék fontos fegyvertársat vesztettek, amit csak részben kompenzál Fico Szlovákiája vagy az, hogy az RMDSZ újra kormányzati pozíciókat szerezhet Romániában.
Mindezekkel együtt Orbán szövetségesei egyértelműen erősödtek idén, a világ elhúzódó konfliktusokkal küszködik, nő a bizonytalanság, az európai politika idén jócskán kaotikusabbá vált, de áttörésről, drámai mértékű átrendeződésről nem beszélhetünk.
Itthon jelenleg nem éppen a legkedvezőbb a helyzet, ahol a baloldaliak, liberálisok, progresszívek és más haladó erők teljes kiszorítása zajlik. Ceglédi Zoltán, aki velem vitázik egy írásában, arra a következtetésre jutott, amit én is osztok:
A vitánk középpontjában az áll, hogy hogyan alakult ki ez a helyzet, ami valójában részletkérdés. Legyen szó akár egy bonyolult, előre megtervezett stratégiáról, akár a NER mélyén rejtőző erők tudatos elengedéséről, vagy éppen spontán események láncolatáról – a lényeg, hogy a nagyobb képet nézve ezek mind egy irányba mutatnak. Az a személy, aki a NER-ből érkezik, azzal a NER-ellenes attitűddel lép fel, hogy eltávolítja azokat, akik már évtizedek óta a NER-rel szemben határozzák meg magukat. Ezt ráadásul nyíltan teszi, mintha ez természetes lenne. Nem arról van szó, hogy valaki átpártolt a NER-ből, és bűnbánóan próbálna segíteni a korábbi ellenzék tagjain, hanem kifejezetten azt hirdeti, hogy azok, akik eddig szenvedtek a politikai ellenállásban, most próbáljanak meg érvényesülni a magánszektorban. Ez a kijelentés tőle különösen ironikus, hiszen ő nem kíván közösködni senkivel, mintha a közös küzdelem soha nem is létezett volna.
Hogy ez a szituáció mennyiben logikus folyománya az elmúlt másfél évtizednek, szintén mindegy - legalábbis nem ennek a cikknek a témája -, három megjegyzés azonban idekívánkozik. Először is: hogy a Tisza elmossa a kormányt - akárhány közvélemény-kutatással is megtámogatva -, nem több feltételezésnél. Viszont, ha az eddigi ellenzékiek félreállnak a Tisza áradása elől, úgy az abban a másodpercben ténnyé válik. Amennyiben a DK vagy netán a Kutya Párt nem jut be a parlamentbe, akkor ott csak NER-esek és a NER-t radikális jobboldalról bírálók maradnak. Minden más hazugság vagy önáltatás.
Másodszor. Feltételezem, hogy akik a NER megszüntetését minden más célnál fontosabbnak tartják, azoknak komoly indokai vannak erre. Valószínűleg nem csupán a vezetőség megjelenése vagy modora zavarja őket, hanem inkább annak tevékenysége. Ugyanakkor, ha azt hiszik, hogy a NER a saját módszereivel és egyetlen személyre támaszkodva legyőzhető, akkor végső soron ők maguk is a NER működését erősítik. Remélem, ez egyértelmű.
Harmadszor is szeretném érinteni azt a sajátos önszuggesztióval átszőtt propagandát, amely a Tisza állítólagos sikerét egy átmeneti állapotként tünteti fel. Ezt követően pedig megérkezik a pluralizmus, a harmónia és az igazságos teherviselés kora. Az empátia és a racionalitás új időszaka. A Tisza vezetője, miután esetlegesen megszerezte a hatalmat, képes lenne megosztani azt másokkal, ahogyan azt a történelem tanulságai is mutatják. De valóban érthetetlen, hogy a Tisza elnöke, akár kormányzati, akár ellenzéki szerepben, miért keresne újra riválisokat, amikor már egyszer sikerült megszabadulnia tőlük.
A Tisza betörésének következményei kézzelfogható formában eddig a következőképpen rajzolódtak ki. Elindult a baloldali és liberális politikai erők kiszorítása még az ellenzéki táboron belül is. A hagyományosan baloldali és liberális nézőpontokat képviselő Budapest által választott fővárosi önkormányzat a működésképtelenség határára került. Talán a legszembetűnőbb fejlemény, hogy a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) által régóta hangoztatott nézet egyre inkább elterjedtté vált: a független véleményalkotás és az objektív tájékoztatás illúzióvá vált, csupán a politikai oldalak szolgálatának lehetünk tanúi. Amennyiben egy médium vagy véleményformáló negatívan nyilatkozik a Tisza Pártról, különösen annak vezetőjéről, akkor a kommentelők hatalmas tábora, akár több ezer fő, özönlik el a közösségi platformokat, hogy azzal vádolják az illetőt, hogy a NER érdekeit szolgálja.
Természetesen, ebben a helyzetben is lehet valami sorsszerűség. Talán mindez a múlt évtizedeinkből fakad, mintha egy láthatatlan fonal húzna minket. Azonban az, hogy a baloldaliak, liberálisok és a sajtómunkások többsége ezt ünnepli, már messze nem a sors játéka. Itt csupán a balgaság diadalát látom. A halott utolsó útján úgy tűnik, mintha a koporsóból kipattanna, és a gyászzenekar élére állva győzelmi indulót kezdene fújni. Még ennek az abszurd jelenetnek is akad valami értelme: így legalább emlékezünk arra, miért is távozott közülünk az elhunyt.
A szerző egy elismert újságíró és publicista, aki az ÖT csapatának tagjaként dolgozik.
Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés eredményeként jelent meg nálunk. Ha tetszett, ne habozzon megosztani, kommentálni, vagy ha több hasonló tartalomra vágyik, látogasson el partnerünkhöz, az ÖT weboldalára!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
